A sarlósfecskéktől az árbócig (Gyimóthy Gábor verscsokra)

Megjöttek a sarlósfecskék!

Tán már mások is keresték

és a szép, kék eget lesték...

(Ég kékjéhez nem kell festék.)

Megjöttek a sarlósfecskék! 

Magasan szűrik az eget,

nálunk élveznek életet,

napos időt és meleget

(én is feledem a telet...).

Végefelé jár az éltem; 

el kell tűnnöm – bár megértem –,  

hogy még egyszer megérhettem,

öröm! – Csak remélni mertem. 

Sarlósfecske fönn az égen 

– mint a füstifecske régen – 

cikázik át meleg légen,

elhozta a nyarat nékem.

Zollikerberg, 2026 V. 23.

 Utólag igyunk a medve bőrére

Nem lőtted még le a medvét,

de iszol rá? – Előpia.

Pedig az, hogy majd lelövöd,

egyelőre utópia...

(Minden medve nagyon szőrös,

nem vetkőzhet pőrére,

te meg várj és sose igyál

előre a bőrére...)

Zollikerberg, 2026 V. 25.

Lepkék és madarak

Van álcázott lepke fajta,

de a legtöbb föltűnő.

Azon tűnődöm serényen,

ez minek köszönhető?

Hiszen illatszerrel csalja

a párját a szerető,

hogy messziről megláthassa,

nem szükséges. – Érthető.

Ám így életével játszik

a gyönyörű pillangó;

lepkére éhes madárnak

is távolról látható!

Szépérzék lehet a nyitja

e veszélyes csodának,

az egymás szemében tetszés

fontos a lepkepárnak!

Talán, mint sok madárfajnál

párzáshoz az út szabad,

ha a hímmadár elég szép,

melyet nőstény elfogad.

Ez a természetellenes,

kemény kiválasztódás,

mit nem a környezet intéz, 

de szépérzék, semmi más!

Páva, paradicsommadár

hímje éltet kockáztat,

mert ha menekülnie kell, 

a „díszruha” hátráltat.

Számomra az egyik csoda 

– bámulom is betyárul –  

hogy a szépérzék hatalma

életösztönt felülmúl!

Másik, hogy ez a lepkéknél

csak úgy nyerhetett utat,

ha már bennük is működik,

tán nem is kevés tudat...

Zollikerberg, 2026 V. 25.

 Mit nem tud a sarlósfecske?

Elmesélem nektek azt, hogy

mit nem tud a sarlósfecske,

s közben szemet gyönyörködtet

légben szinte úszó röpte.

Hosszú, keskeny szárnyaival

főleg vitorlázni tud.

Sík talajról levegőbe

csak nagyon nehezen jut!

Elkorcsosult lábacskája

ágon ülésre sem jó,

valamire fölmászáshoz

is alig használható,

előre áll mindnégy ujja,

tehát, hogyha kellene,

kapaszkodni mint a harkály

képtelen lenne vele.

Ezért hát neki létkérdés 

sziklaszirt, vagy épület,

melyről nyílként röppenhet le

s rögtön siklani lehet.

Afrikában nem is fészkel,

sőt, napokig le se száll.

Mint ahogy a hal a vízzel,

ő a levegővel áll.

Nem hinnéd: a légben alszik!

Rém magasra fölrepül,

s a légnyomás ébreszti föl,

ha földhöz közel kerül.

Ám fiókát fölnevelni,

csak szilárd fészken lehet.

Lelni kell a madarunknak

ehhez célszerű helyet.

A falu túl lapos neki,

ő csak városi madár,

s szaporodni nyarainkon

hozzánk vissza-visszajár.

A másik ok: a nappalok

itt sokkalta hosszabbak,

mint ahol él Afrikában,

ha nálunk vannak nyarak.

Három hónapig van „itthon”,

negyed évig utazik,

három hónapot tölt „otthon”

s újra hozzánk költözik.

Nincs még egy madár, amely így,

csak a levegőben él,

két negyedév utazás és 

végeiken egy-egy cél.

Ám ezen tán sosem búsul

és az életnek örül.

S víjogva száll csapatostul

városi háztömb körül.

Zollikerberg, 2026 V. 26.

 Életbölcselet

Tapasztalatok alapján

javaslom én már azt

(de csak egyszer mondom, mert hát 

a szócséplés fáraszt, 

s a kimondott szavam így is

bölcsességet áraszt): 

az el nem küldött levélre

sose várd a választ...

Zollikerberg, 2026 V. 26.

Füstbe ment terv  (ez is, nem csak Petőfié)

Lehet, hogy már megírtam egy

éppen ilyen verset.

Ez a gyanúm nem csak sanda,

hanem szinte kerget.

Viszont kérdés, mi nagyobb baj,

a meg nem írt téma,

mely bár kikívánkozik, de

csak maradok néma?

Vagy a megkettőződött vers,

ami nem lesz siker,

és a már megírt vers mellett,

nem más, csupán iker?

Nem törődöm ezzel most, hisz

bármit ír az ember,

tán jobb, ha az létre derül,

mint ha írni nem mer...

Kinek fáj az, ha hasonló, 

sőt azonos szavak,

ugyanattól az írótól

folynak, mint a patak...?

Hiszen biztos nem szándékos,

másodszor nem írná

a költő, ha szövegének 

emlékeit bírná...

              *

Míg ily meddő töprengésben

értem magam tetten,

amiről írni akartam

rég elfelejtettem...

Zollikerberg, 2026 V. 27.

Virágillatok és emlékek

Virágillatokról írok 

– róluk tán már írtam –, 

ám illatokat leírni

már akkor se bírtam.

Kudarcra ítélt ez írás,

hisz tagadhatatlan,

illat orr-ral élvezhető,

ám leírhatatlan...

Ezért aztán e sorokat

más majd meg sem érti,

csak az, aki az illatot

ismeri és érzi.

Orgonavirággal kezdem,

mely illata emlék:

Kertünkben nyíló virágán

fecskefarkú lepkék...

Aztán az ibolyaillat,

kis csokorból áradt...

Gumigyűrű fogta össze

a sok gyenge szárat.

Gyerekkorom emléke a

patakparti csoda:

acsalapu virágának

varázsos illata. 

Majd a gyöngyvirág, mely illat

finom, szerény, édes.

(Talán nem is sejti, hogy a 

bogyója mily mérges...)

Aztán jön az akácvirág

mesés illatárja,

az ember azt évről évre

élvezi s csodálja.

Alig vártam, hogy kinyíljon – 

de nagyon szerettem!

(Bogarat kergetve róla,

virágait ettem.)

És a fagyal, ha virágzott,

a sövénye mellett

elsétálva, illatától

szédelegnem kellett...

Jázminnak mondtuk a bokrot

(jezsámen a neve),

ha virágzott, bűvöletbe

bódított a heve.

A valódi jázminvirág

szerelmes illatát

Rodosz szigetén éltem át:

lelkületet hat át!

(Az akropoliszon ültem

naplementét nézve,

enyhe szellőn jött az illat

engem megigézve...)

A hársvirág-illat mégis

kedvenc révületem,

olyankor a rekkenő nyár

hevét élvezhetem.

A virágzó hársfa alatt

magamat úgy érzem,

mintha múltban s jövőben is

zajlana az létem.

Mintha megszűnne az idő

nyúlós folyamata...

Mintha mindig csak az lenne,

és semmi más, soha...

Nem felejtem a szekfűnek

üdítő illatát

(mely kicsit utánozza a

napon száradt ruhát).

(Naptól tűzött fehérnemű

frissessége maga,

talán nem is más csupán a

napfénynek a szaga...)

És hát kihagyhatatlan a

szende rózsaillat,

nem rivalkodik, kérkedik,

csak szerénységgel hat.

Petúnia alkonyatkor

(magyarul tölcsérke),

illatfelhőt bocsájtott ki... 

Hálás voltam érte.

Szender sürgi olykor körül,

szárnya csak sejtelem,

azt hittem, mikor megláttam,

káprázik a szemem...

(Virágból ivó kolibrit

itt nem lát az ember,

ami itt röptében iszik,

az nálunk a szender.)

Ezer virág – ezer illat,

fölsorolhatatlan!

Mért is sorolnám tovább, hisz

mind leírhatatlan...

              *

Le nem írják, de befogják

az aprócska méhek,

s aztán azzal fűszerezik

az aranyló mézet.

Zollikerberg, 2026 V. 29.

 Kell nekünk a ch c-je?

Lám, a cé-hát, kis barátom,

mi csak h-nak ejtjük.

S hogy a c-t mért hagyjuk benne?

Mégcsak nem is sejtjük!

Vajon másképp mondanád a

tehnikát, a jahtot,

ha e szókból a jókedvem

minden c-t kihajtott?

Hisz a cé-hából bohócot

csináltak a népek,

seregnyi más-más hangzással

mutatják a képek:

van hely ahol s-nek ejtik,

és van ahol k-nak,

s olyan is van, hol belőle

csacska cs-t csináltak!

És hát h hangnak ejti ki

például a német.

Ám ott a h másra is jó,

örül hát a c-nek.

De mi lassan józanodunk:

c-nek nincs már z-je!

Örülne ám ennek Gergely,*

ha még ma is élne.

És már ö-t is merünk írni:

török lett a thewrewk.**

(Az efölötti örömöm,

már biztosan örök...)

Ám a cé-hának c-je még

itt garázdálkodik!

Hangosan kimondom én, hogy:

fölösleges pedig!

Hallgassunk jelrendszerünkre,

mely világ csodája!

Az idegen írásmódot

vigye el a kánya !!!

* 

Én így írom, hogy malahit

és ihtioszaurusz,

s biztos vagyok benne, ettől

világgá el nem futsz...!

Czuczor Gergely és Fogarasi János fedezték föl, hogy nemcsak a nyelvünknek, de a szókincsünknek is szerkezete van!

*Kiejtve: török

Zollikerberg, 2026 VI. 5.

Szójavaslat és kérdés

Nyelvünk néha becsap minket,

ez benne a csel, ármány.

Sziklafalból víz szivágott,

azt hittem, az szivárvány...

Viszont közben rém rugalmas,

s új szóhoz mutat utat,

a kevéske víz a sziklán

lehetne: szivárulat.

Ám én azt javaslom halkan

(szóval ez nem kiáltvány),

legyen az a csurgadalom

egyszerűen szivármány...

A két szó megférne együtt,

szivárvány és szivármány.

Ám lenne, ki szidná a szót:

„Fölösleges csinálmány!”

Érdekes, senki se kérdi:

„Az égi színes látvány

hol szivárog? – Vagy, hogy neve

miért is lett szivárvány?” 

Zollikerberg, 2026 VI. 6.

Árboc? 

Kilenc szót találtam eddig,

többre nem bukkantam rá,

amelyek az elmélete-

met támaszthatják alá.

E szavaknak végződése

lenyűgözőn azonos,

más végződést belemosni

eme sorba nem okos.

Bohóc, daróc, kanóc, palóc,

góc, kóc és a martalóc,

továbbá, le ne maradjon

a pokróc és a vadóc.

Úgy tűnik, a nyelvérzékünk

e végződést szereti,

a rövid o, a c előtt,

nem nagyon tetszhet neki...

Ezért szerintem az árboc

rövid o-ja véletlen,

helyesnek tartott írása,

egyszerűen helytelen!

A helységneveink között

sincsen talán olyan szó,

melyben a végső c előtt

megbújhatna rövid o.

(De igen, találtam egyet

tizenhét helynév között,

amelynél a vég-c elé

a rövid o költözött.

De a többi tizenhatnál,

szép hosszú ó a divat,

s hogy Pápoc is csak véletlen,

fölmerül a gondolat.

Pápóc volt, de tán rettentőn

szélrázta vidéken él,

s az ó ékezetét orvul

elragadhatta a szél...)

Így hát nálam a c előtt

mindig, rendületlenül

az árbóc-ban továbbra is

derék és hosszú ó ül.

Mellesleg – kérdem én, vajon –

hallotta-e valaki,

hogy az árbócot – bárki is –

rövid o-val mondta ki???

Zollikerberg, 2026 III. 19.

Toldalék az Árboc-vershez

Elnézést kérek egy szótól,

mely nem jutott eszembe,

pedig további érvnek jó,

szerény elméletembe.

A többinél nem is ritkább,

avagy különlegesebb,

nem szürke és föltűnőtlen,

mint pávák közt a vereb...

Nem köntörfalazok tovább,

e szó nem más, a gombóc,

a tizedik jel arra, hogy

az árboc inkább árbóc!

(Ha a helységneveinket

is figyelembe veszem,

huszonhat szól árbóc mellett

és csak egyetlen egy nem!)

Zollikerberg, 2026 VI. 10.