VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Amikor a fiatalokról szóló írásnak értelme van – Beszélgetés Fucskó Miklóssal

„Repülni kéne

Honnan – hová? Rajt- és cél

keresztje: bennünk…”

(Fucskó Miklós)


Szomszédok vagyunk. Ez talán nemcsak egy egyszerű állítás a földrajzi helyzetre vonatkozólag, hanem a szellemi közelségre is. Szentendrére száműzött jászsági-somogyi-zalai parasztgyerekként évtizedek tapasztalásával váltam a Dunakanyar kapujának (Szentendrének) testi, lelki, szellemi értelemben vett lakójává. A Szilaj Csikó is az ország kevés (megmaradt) szellemi műhelyének egyike, és valójában egy közös „magyar falu” lakójává tesz mindannyiunkat.

Ebben a „szellemi közösségben, „szellemi községben” a gondolatra való reakció a legjobb hír. Abban az esetben, ha az egykor városomban kiadott Folyam című folyóirat alapító szerkesztője reagál, akkor pedig kifejezetten megtisztelő. Előrebocsátom, hogy Fucskó Miklóssal nem vitázunk, inkább „egyezkedünk”. Az „egyezkedésre”, a közös beszélgetésre azért van szükségünk, mert máshonnan érkeztünk ebbe a szellemi közösségbe, mások a múltbéli és a jelenkori tapasztalataink, de mindent átívelő módon összeköt bennünket a nemzeti közösség sorsáért érzett aggódás, a megoldások keresése.

„Ha nem születtem volna is magyarnak, E néphez állanék ezennel én, Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb Minden népek közt a föld kerekén.”


(Petőfi Sándor: Élet vagy halál!)


Fucskó Miklós a következőket írja a magyar fiatalsággal kapcsolatos cikkem kapcsán:

„A magyar fiatalok elsődlegesen az őszinteséget tartják a legfontosabb értéknek, amely védekezés az őszintétlen világgal szemben.” olvashatjuk Vukicstól.

Ha ez így lenne, már meg is találta volna a felnövekvő ifjúság azt az eszmét, célt, ami nagy generációvá, nemzedékké formálhatná őket. Az önkéntesen vállalt hallgatásra berendezkedő ifjak tömege azonban, leginkább különösebb konfrontálódás nélkül, észrevétlenül szeretne egy jelentősebb energiabefektetést nem igénylő jobblétet elérni. Gyakran csak magának, olykor a családjának, s szinte mindegy, hogy hol, milyen áron.”

Ma nagyon nehéz „debreceni diáknak” lenni…

Karácsony Sándor szerint a nép a tettrendszerben mindig azt teszi, ami szokás, az értelmiség, ami lehetséges és szükséges, és csak az ifjúság képes a „lehetetlent” cselekedni és áldozatot hozni. Az organikus társadalom életét pedig az áldozatok viszik előre.


„Az ifjúság a maga tettrendszerében a jogot, mint igényt emeli (ki), a művészetet ajándékként éli (meg), a tudományt szolgálatnak fogja fel, a társadalomnak felajánlja áldozatát, vallásában az áhítatos tett mint szeretet manifelsztálódik. Jogi magatartásában tehát az ifjúság merő igény. Autonómiája, felszabadulása azon áll vagy bukik, hogyan viszonyul ehhez az igényhez a másik felnőtt ember jogi magatartása.”

Karácsony Sándor szerint az értelmiség az érvények világában mozog, és az itt való cselekvés alsóbb fokú lelki felkészültséget igényel, mint az áldozatoké. Ezért vagyunk tévedésben, amikor azt gondoljuk, hogy az értelmiség feladata az ifjúság nevelése. Alapvető, mindent elveszejtő és feladattagadó tévedésben.

De a lehetetlent is letetni, tehát áldozatot hozni csak az ifjúság képes. Ezzel a ténnyel szemben az a legaljasabb merénylet, ha az ifjúság nevelését az értelmiségre bízzuk…”

„Az ifjúságot sem nevelni, sem felszabadítani nem tudja az értelmiség; erre a közösségnek csak azok a tagjai képesek, akik magasabb felkészültségi fokon állnak, mint az ifjúság maga. Kik ezek? Vannak egyáltalán ilyenek? Igen, vannak. A pogány görögök az mondják rájuk, az öregek vagy a bölcsek (gerontes, szohoi), a középkoriak papoknak, a protestánsok mestereknek, a belmissziósok evangelizátoroknak nevezik őket. Nem fontos az elnevezés, az a fontos, hogy már a bontakozó elme nyilvántartja őket, s azóta is nyilvántartja mindenféle eszmélés és okoskodás. Mi szofokráciának nevezzük az ilyen emberféleség közösségét. „

„A szofokrácia jogi megnyilvánulása bölcs, a művészi szép, a tudományos igaz, a társadalmi jó, a vallásos szent… Az ifjúság felszabadulása úgy megy tehát végbe, hogy az ifjúság a szofokráciában játszótársat, munkavezetőt, ideált és partnert kap, s miután ketten-ketten más-más síkban mozognak, feszültség támad közöttük egymáshoz képest, s ez a feszültség létrehoz egy olyan társaslelki funkciót, amely minden fokán autonómiát szül az ifjúság alapmagatartásában, s annak társaslelki jó közérzete támad ennek következtében…. A bölcsesség sugárzik az igény felé, az igény sóvárog a bölcsesség felé, a jogi pozitívum, ami valahol félúton ebből tényként megvalósul: a politika”

A valódi feladatát kereső Németh Lászlót egy idő múltán már nem elégítette ki, hogy „írástudónak” vagy a „szellem emberének” nevezze magát és közösségét. Nem akart csupán szemlélődővé válni és elkötelezett emberként tetteket akart „írni”.

„Noblesse oblige? a nemesség kötelez, mondta a hűbérség; ebben az értelemben használom én-e szót, de fordítva, meghatározásul is, ahogy a feudalizmus nem használhatta: nemes az, aki kötelezi magát.”


„Az író még reménykedik, hogy a rímek és regénykeretek közé sáncolhatja el magát. A szellem embere már egyetemes érdeklődést követel magától; vállalja az irodalmon túli világot és a tájékozódás szorongásait. A nemes pedig már a magatartás és az akarat új lovagrendjébe akar tartozni, s nem ismer privilégiumot, mely a történelmi feladat és a személyes példa alól felmentené.”


„Európának nincsen nemessége, mely irányítsa, halljuk mindenfelől. Az elitgondolat más-más néven mindenütt feltámad. Európa nem lábolhat ki válságából az egyéni önfeláldozás nagy járványa nélkül, tömegei nem emelkedhetnek fel, ha a puszta könyvek helyett ezer meg ezer ember nem ajánlja fel nekik magát, mint egyetlen könyvet, amelynek egységes a tartalma: a gondolkozás, és egységes a kötése: a magaviselet.”

„Csak gyilkosság árán lehet itt győzni? Vagy az emberi öli meg az emberségest, vagy az emberséges az emberit?”

„Akiben kultúra és igazságérzet egy, nem hiheti el, hogy egyiknek el kell pusztítania a másikat. Aki ismeri a hagyományt és szereti a népet, nem hiszi el, hogy az emberiség életét elölről lehet és elölről kell kezdeni.”

„Új nemességre van szükség, amely példájával és eszméivel megmutatja, hogy ez a két forradalom egy, s szíve és értelme fölényét rákényszeríti a világ zavarára. Csak a kishitűség lakatját kell leütni, s kiderül, hogy ez az új nemesség már itt van. Mozdul, csak akaratából álljon ki a zsibbadás!”

Utópikus az a gondolat, hogy az értelmiség önálló társadalmi erő; hordozója: vezetője és szervezője volna a minőség-eszmét megvalósító társadalmi formának. Az új nemességet csak egy lelkületében egységes szofokrácia teremtheti meg a fiatalok közösségéből. Ennek a szofokráciának a tagságát az összes társadalmi csoportból kell majd toborozni.

Nem menthetjük fel magunkat a felelősség alól. A mai fiatalnak nagyon nehéz „debreceni diáknak” lenni. Nem találják a „mestereket, a „papokat”, mert vagy nincsenek, vagy megelégedtek az „alacsonyabb fokú lelki működéssel” és csak az önmagát védő sáncok épségével foglalkoznak.

A fiatalok nemzedéke szerencsére tényleg nincs készen. Formálódik és alakítható, ha vesszük a fáradtságot erre a nehéz munkára. A szofokráciának kell vele kapcsolatba lépni, hogy lázadása tényleg autonóm legyen és az élet minden területét behálózza. A megmaradt szellemi műhelynek ennél magasabb szintű működést kell felmutatnia. A szofokrácia kiképzőbázisává kell válniuk.

„Példára és tudományra van szükség. Különböző embereket egy ütemre járatni egy káplár is tud, de különböző emberekből ugyanazt a magatartást kiváltani csak a lenyűgöző példa tudja. A lenyűgöző példa hatása a legfontosabb. Magyarországnak nem tömegbűvölőkre van szüksége, hanem egyetlen igazi példaképre."

Példamutatás, elkötelezettség és tudományos hozzáértés nélkül minden, fiatalok által összetákolt új mozgalom „vad mozgalom" marad. Németh Lászlóhoz hasonlóan ennek a szofokráciának egyszerre kell kritikát gyakorolni és lehetséges programot adni. Egyszerre kell bírálni az európai szellemi áramlatok életellenességét, a magyar kapitalista társadalmi berendezkedést és a nemzeti radikalizmus hibáit. A „mestereknek” és a „papoknak” együtt kell működniük, hogy pontokba szedve felvázolják a tennivalókat, a politikai „égtájakat", és egy olyan eljövendő magyar társadalom képét, amely képes minden tagját felemelni az élet minden színterén.

Karácsony Sándor figyelmeztet bennünket:

„...Nem szabad a helyzetet külső okokból magyaráznunk addig, míg belső okok is okozhatták:


PÁRTOSSÁG,

GŐG,

SZENVEDÉLYESSÉG,

SZALMALÁNG,

TUNYASÁG,

KÖZÖNYÖSSÉG,

ÖNZÉS


és a magyar történelmi bűn, a lelki, szellemi vezetés következetes visszautasítása...”

„Magyar ébredés. E sorok írója nem úgy képzeli el ezt, hogy egy szép napon kivonul a nemzet a Vérmezőre, ott térdre borul, és nyilvánosan vallást téve bűneiről, mellét veri bánatában, s úgy könyörög Isten bocsánatáért. Még csak nem is úgy képzeli az író a nemzeti penitenciát, hogy legjobbjaink előtt egyszer megtetszenek legrútabb bűneink, márpedig bűnökül tetszenek meg: az átkos visszavonás, az indokolatlan derűlátás, a rest passzivitás és a kitartásra képtelenség. Ezek adottságaink nekünk, nem bűneink. A magyar ébredés akkor kezdődik majd, amikor nem minden magyar egyén ugyan (ez csak utópia), de elegendő magyar egyén, mondjuk így kovásznyi, vagy sónyi magyar egyén megcsömöllik és megundorodik közösségi bűneitől, s újjászületik egész közösségi életére nézve, tehát jogban, művészetben, tudományban, társadalomban és vallásban is.”

„Elnémul a hazugság és önmaga merészel lenni a szellemi gyarmat népe.”

„Először is így kell megtörnünk, a sárga földig megalázkodva senkinek és semmiknek éreznünk magunkat. Mikor aztán sem én, sem mi nem vagyunk többé senkik és semmik, sőt elvesztettük minden bizodalmunkat külső, világi segítségben is, jöhetnek a tények maguk.”

Arra kérlek benneteket, hogy tegyétek alkalmassá a magyar fiatalokat arra, hogy valóságos és organikus módon lázadhassanak fel! Mert:

„Szilaj csikó nem eladó, nem is zsandár alá való

Mert ha arra zsandár ülne, még a madár is rab lenne…”

Kedves Miklós! Hadd emlékeztesselek még egyszer!

„Repülni kéne

Honnan – hová? Rajt- és cél

keresztje: bennünk…”

Erre mondja Szabó Zoltán:

„Így alakul folyton hazánk, sose volt kész, sose lesz kész. Meg kell keresni mindig újra s újra emberségben, szellemben, hagyományban, népben, tájban. Mindig magunkat hódítjuk meg a magunk erőivel 'imperializmusunk' befelé mutat.”

Móricz Zsigmond így biztat bennünket:


„A magyar kultúra él, s mikor védi életét, ezzel előharcosa az emberiség új kultúrkorának.”

Fucskó Miklós! A magyar fiatalok alkalmasságába vetett hitünk nélkül talán nem is győzhetünk…

Előzmények:

Vukics Ferenc: Bocsássatok meg… még Vági Mártonnak is!


Fucskó Miklós: Észrevételeim Vukics Ferenc: Bocsássatok meg... még Vági Mártonnak is! c. cikkéhez


50 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek

Levelezés, kapcsolat: 

 

VERZÁR ÉVA  vosa@t-online.hu