CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 1.)

Előszó

A Szilaj Csikón megjelent korábbi sorozatomban a Segesvár melletti ütközetet túlélő s Szibériába hurcolt Petőfi Sándorunk elhallgatásra ítélt sorsáról szóltam. Amint azonban az idők során előbukkant személyes elbeszélésekből és hivatalos dokumentumokból egyaránt kiderült, 1848-49-es szabadságharcunk hősei közül nemcsak költőóriásunkat ejtette foglyul és hajtotta messzi idegenbe a ránk támadt cári Oroszország hadserege, hanem rajta kívül oly sokakat, hogy az ottaniak még települést is neveztek el róluk. Voltaképpen nincs ebben semmi különös. Annál inkább érhetetlen, szinte felfoghatatlan, hogy magukat magyarnak tekintő tudósok, történészek, hivatalos intézmények vezető hivatalnokai tagadják a ma már cáfolhatatlan történelmi tényeket, s mind a mai napig foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz az egykori győztesek és megtorlók által terjesztett színtiszta hazugsághoz, mely szerint Világos után az oroszok nem szedtek foglyokat s nem indították útnak őket messze az Urálon túli területeikre. Ezért kellett ennek az új sorozatnak megszületnie.

1. rész

Sírtak a székely aggastyánok

Van-e mentség arra, ha egy ország lemond katonáiról, akik az ellenséggel vívott csatában fogságba estek és életük végéig rabságban maradni kényszerülnek? Akikre már csak emlékezni van lehetősége a hálás utókornak…

De ha a haza megtagadja rabul ejtett katonáit, akiket harcolni kényszerített – erre nincs bocsánat!

Ez történik a ma Magyarországán. A hadtörténelem veszteségeit, titkait kutatni kijelölt intézmény, a tudósok, katonák még az emlékezést is megtagadják azoktól a honvédektől, akiket az oroszok hurcoltak magukkal 1849-ben a szabadságharc után.

Érthetetlen ez a közömbösség és a tisztelet hiánya a távoli Szibériában elhunyt honfitársaink és leszármazottaik iránt. Annál is inkább, mert az első világháború magyar hadifoglyai hírt hoztak a Szibériában „hagyott” honfitársakról, még élő családtagjaikról. Egész magyar közösségeket találtak a távoli vidéken, amelyek őrizték elődjeik nyelvét és szokásait. Ezekről az élményekről több esetben is beszámolt a korabeli sajtó, ahogyan az országgyűlés is foglalkozott a kérdéssel a két háború között.

Mivel magyarázható ez a „figyelmetlenség”? Többről is van itt szó! A Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokhelyettese így magyarázkodott egy Facebook hozzászólásban: „Azért mert egy hadifogoly hazudott valamit, rohanjunk Szibériába?”

Csak remélni szeretnénk, hogy a következőkben idézett vallomások jobb belátásra bírják az illetékeseket...

A Budapest Független Politikai Napilap 1918. április 2-i számában olvasható az alábbi írás:

Sírtak a székely aggastyánok

Nemrég megírtuk, hogy egy temesvári tanár levelet kapott Szibériából, hadifogoly tanártársától, amelyben azt írta, hogy számos 48-as honvédre bukkant Szibériában. Ez különben nem újság, Farkas Emőd, lapunk munkatársa már jóval a világháború előtt megírta a „Budapest”-ben, hogy az oroszok igen sok honvédet hurcoltak el Szibériába. Kis könyvet is írt „Honvédhuszárok Szibériában” címen, melyben hét honvédhuszárnak kalandos szökését írta le, akik aztán ezer viszontagság után megérkezvén Budapestre, itt felkeresték Tisza Kálmán akkori miniszterelnököt, aki egy-egy ezüst forintot nyomva a markukba, szélnek eresztette őket.

Széky Elemér tanár, dési honvédszázados, aki hazaszökött Szibériából (hadifogságból) s most budai rokonainál tartózkodik, a következőket mondta el a «M—g« (Budapest) tudósítójának :

— Szibériában a tranzbajkáli állomáson, amely az irkutszki nagy vasúti vonalon fekszik, a fogságba való utazás közben leszállottunk étkezni. A köztünk forgolódó oroszok között nagy csodálkozásomra két egészen öreg ember magyarul szólított meg bennünket.

— A tiszturak magyarok? — kérdezték.

— Azok vagyunk, hát maguk hol tanultak meg magyarul ?

— Hiszen mi is azok volnánk. A világosi fegyverlerakás után hoztak ki bennünket, ha hallottak róla.

— Hányan vannak még itt öreg magyarok? — kérdeztük megindulva.

— Bizony csak mi ketten maradtunk. Sokan voltunk, de elvitte őket az idő. Tavaly még tizennyolcan éltünk, de elfogytunk, mint a hold.

— Hát miért nem mentek vissza Magyarországba?

— Három évig tartott, uram — mondotta az egyik —, amíg elhoztak idáig. Jöttünk tengelyen is, de többet jöttünk gyalog. Három év után, mire ideértünk, jól bántak velünk, földet adtak mívelésre. Féltünk a nagy úttót visszafelé, de nem is tudtuk, hogy mi van otthon. Én csíki vagyok, a komám háromszéki, irtunk is többször, de nem kaptunk sohase választ.

Majd elmondták, hogy Fehéregyházánál estek hadifogságba (július 31-én, a segesvári csata helyszínénél, ahol Petőfi is eltűnt — F. S. megjegyzése), akkor még 18—20 évesek voltak s a világosi fegyverletétel után magukkal hurcolták őket az oroszok. Majd mindnyájan megházasodtak. Fiaik még tudtak keveset magyarul, de az unokáik már nem. A legnagyobb tragikum sorsukban, hogy fiaik és unokáik is katonák és a magyarok ellen harcolnak. A pályaudvarra azért jöttek, mert hallották, hogy hadifoglyok jönnek s dohányt és ennivalót adjanak nekik. — Mindenünket odaadnánk, ami maradt nekünk.

— A két szegény öreg elkezdett sírni — mondta a százados. Sokáig lehetetlen volt e jelenet hatása alól szabadulni. (Budapest, 1918. április 2.)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: