CSÚCSKÍSÉRLETEK (Dienes Jenő Attila elbeszélésfüzére – III.)
Arminius-kódex
Anthony Robinson falfehéren, kivérzett csuklóval került elő a fürdőszobából, még mindig zsibbadtan, szédelegve mászott ki, valaki a szemeteskosárba dobta. Gyűrött ráncait simogatta, ismeretlenül is próbálta magát megérteni, elfogadni, a romboló megrögzöttségeivel együtt szerethetővé tenni. Egy megfoghatatlanul tompa fénysugár vetődött rá. Érezte, hogy ez most többet jelent, mint az antik istenek súlytalan ígéretei.
Ármin napja ragyogott fel, május 10-ét írtak. Kóborlását jókora hűvös szél kergette a teutoburgi erdő felett. Az Észak-Rajna-Vesztfália tartomány megőrzött valamit a természetes szépségéből. A willebadesseni vadrezervátumban ma békésen sétálgatnak az őzek, gímszarvasok, dámok, muflonok és a többi germán totemállat. Kétezer éve is hasonló arca lehetett a vidéknek. Akkoriban Wotan gyermekei lakomázták a patások őseit. A húst turkáló rövid tőröket, kondérokat, serlegeket a rozsda eszegeti, a történelmi komposzt alatt pihennek, ma egy kalendáriumba vésett név kapcsán mégis a fényes felükre fordultak.
Arisztid elégedett mosollyal harapott a zsömlébe. Deo Gratias! Tudta, hogy kitalált szereplője él, mi több, a reggeli rotyogtatás közben fogja olvasni sorait, esetlen testtartásban, vigyázva, nehogy lekoppanjon a kezéből kihulló telefon képernyője, amint a gurigát csévézi, és valóban... Alig múlt el reggel hat, már ott csillogott az első könnycsepp a szemében, a háláé.
Anthony Robinson alakja érdekes találkozása a vétlen teremtésnek, a kriminalisztikának. Arisztid hozta létre az időtlen térben, csak egy kupac kitalált virtuális árnyék, de valójában néhányat mégis klikkelt, pár órányi üzenetet fabrikált és párszor telefonált egy New York-i számról. Magára öltötte a rontás köntösét, az örök átkot, a bomladozó elme szentimentális őrjöngését.
Van egy műszer a tudomány kezében, tömeg-spektrométer, a töltéssel rendelkező anyagi részecskék tömegének meghatározására használják. A korai öntvények, a kovácsműhelyek munkái, egy-egy kovácsműhelyben készült darabok jellegzetesen egyediek voltak. A kohászati ujjlenyomatuk alapján ma már képesek vagyunk beazonosítani a fellelt holmit, sisakot, pajzsszegecseket, kardot, esetleg a Longinus lándzsáját. Arisztid a római birodalomba temetkezett, már nem érdekelte a megoldatlan problémák sokasága, az örökké félkész ház, a korrupt polgármesterek, a lárvaarcú politikus, a bírság, a hülye törvény, a lebénított ország. Nótázzunk a régmúltról, mint Iosephus Flavius, meg a többi jómadár, azzal belekezdett egy ismeretlen sanzonba.
A dimbek-dombok ezer kilométerre a Dunántúl szívétől, Hannovertől egy napi járóföldre, jó messze vannak időben és térben. Árminius (Hermann) ezekben a csalitosokban, lábaserdőkben vált híres hadvezérré. Grandiózus jelképe ott magaslik Észak-Rajna-Vesztfália tartományában, a XIX. századi német romantika ihletadó vezére monumentális emlékmű tetején feszít a győztes kardjával, ez Hermannsdenkmal. Anthony még egy utolsó pillantást vetett a térképre, ide kell lebumlizni egy üzleti megbeszélés miatt, ez szörnyen messze van, azzal a nehézkes tavaszi fáradtsággal emelkedett fel a fajansz fölül, visszavette a pantallóját, kicsit magára csodálkozott a tükörben. A dadaizmus!
Abban az időben, már nem is emlékszünk rá, hogy mikor, a rómaiak állítólag előkotorták Afrikából, Szíriából vagy Júdeából az egyik tehetséges konzulukat, Publius Quinctilius Varust. Talán személyesen a császár kérdezte meg tőle, hogy volna-e kedve a Rajnán túli barbárokat kicsit felzárkóztatni, integrálni, felvenni őket az akkori Unióba, esetleg a NATO-ba? Varus meglehetősen ambiciózus, mindössze 63 esztendős fiatalember volt, gondolt egyet, miért is ne, már indulok is, viszem a pereputtyot, asszonyt, gyereket, verdát. Egy ilyen diplomáciai karriert, katonai attasé állást, nagyköveti bértáblát nem lehet elutasítani. Arisztid kínosan kerülte az aktualitásokat, nem szerette a trendet, a divatot, amikor estimesét olvasott, akkor is igyekezett új értelmet adni egy-egy történetnek. Az aktuális kedvencek kiszámíthatatlan dolgokat műveltek, amire a megjövendölhetetlen világ hálátlanul rúgott vissza. Anthony nem tudott mit kezdeni ezekkel a történetekkel, a Krisztus-közeli korral, a puritán életmóddal, a vándorlással, az önsanyargatóan hosszúra nyúló eseményekkel, pedig ott is pörgött a világ ezerrel, néha kegyetlenül lassúra nyúltak a kínhalálok. Arisztid titokban rokonszenvezett a kereszténységgel, persze nem mert hangosan kereszteket vetni, látványosan hitet vallani, önfeledten mások előtt imádkozni, de úgy érezte, hogy ezek a régiek, ezek az üldözött szentek még tudtak valamit…
Emberünk felmálházott, hetekig zötykölődött az akkoriban még olcsón, pályamatrica és fizetőkapu nélkül is használható, kiváló minőségű római utakon. Tömött sorokban vonult a korabeli TEK, a pretorianus gárda sisakdíszeinek árnyékában. A népes kíséretben érkező szorgos, kardforgató kezek messzire nyúltak, a 17., 18. és 19. légió parancsnokának, Publius Quinctilius Varusnak a meghosszabbított kezei voltak. Imperator Caesar Augustus divi filius, mint egy óriási pók, vezényelte a behálózott világot. Augustus császár méltán favorizálta Varust, a megbízható politikust, a hadvezért, ő pedig nem ellenkezett, szabadfolyást engedett a szeretetnek. Soha nem jöhet rosszul egy kis összeköttetés, bizalom és szolgálat, hála és megbecsülés, az ordo equester évezredeket túlélő kapcsolat, több, mint barátság. A katonai kontingens révén az Impérium kereteit igyekezett kiterjeszteni, amihez megálmodta az észak-atlanti szövetség prototípusát.
Így hát a tavaszi virágillatban kocogó lovacskák nyugodt derűvel közeledtek a Rajnán átívelő testvériség dús legelői felé, a mellettük masírozó katonák napi 50 kilométeres sétákkal reformálták az akkori demokratikus világrendet.
Arminius, a 26 esztendős bandavezér, a teutoburgi erdőben egy kondér vaddisznócsülök mellett poharazgatott barátaival. A világot járt, ösztöndíjából hazatért ifjú tisztában volt az új rendszer eszméivel, ismerte jól Róma korrupt szenátusának minden tagját, mocskos üzelmeiket az ingatlanmutyitól a lánykereskedelemig. A Kr. e 510-ben elűzött utolsó király, Lucius Tarquinius Superbus óta a római népgyűlések torz diadéma alatt lopták a vagyont, népes légiók élén vágóhídra küldték a belpolitikai porond esélyes indulóit. Don Hermann, alias Chérusque Hermann, a csereszkánok tehetséges hadvezére hónapok óta esti bogrács-partikat rendezett, Consigliere Maroboduussal a jobbján. Erről az emberről még a tábortüzek lobogó fényében is tükröződött az erő, a tehetség és a hatalom.
Anthony Robinson szeme fölcsillant, élvezettel kavargatta gőzölgő kávéját, a habok között egykori önmagát pillantotta meg a holmi bájos lányok keblein. Gátlástalan élvezettel váltogatta a sebességet, a gyorsulásba beletapadó testtel emelkedett a jól ismert táj fölé. Hogy is ne, behódolni a szokásrend beteg konvencióinak! Izgató vágyak, őrült alkalmak, ezernyi eszelős tekintet pillantott vissza rá a múltból. A fél világot gyermekeként szerethette volna, de az a mocskos rettegés, az utolsó nász, az a borzalmas tapasztalat mindent megváltoztatott. Úgy történt, ahogy a haldoklók mesélték. Koromfekete harisnyafűzőn tűzpiros homokóra minták, előbukó hajlatok, amikről azt tartották, az a legszebb, amit nem látsz. A feketeözvegyet nem szabad megközelíteni, mert az óvatlan hódoló belehal az ölelésébe, kitincsókjába. Az ivadékok szanaszét másztak, ellepték a földet, ennyi maradt a szerelemből, és egy pár éles csáprágó, tele méreggel, ami mindent felemésztett, elfolyósított.
A cserediák mozgalom révén mindketten Rómában kezdték tanulmányaikat, túsz-státuszban, általános közigazgatási karon. Megismerték a cirkuszt, a maximust, a szárazföldi erők főparancsnokságát, harcértéket, a gladiátoriskolákat, oktatott mozgáskultúrát. Egy életre megtanulták, hogy mi az a falanx, hallottak egy tömegoszlatási újdonságról, a manipuluszról, ami a „legendás 2006-os sün” elődje lehetett. A négyéltű kiképzés mellett jutott idő a szórakozásra is, néhanapján ellátogattak házakhoz, fürdőkbe, keresgették a klasszikus latin párzás, bujálkodás, paráznaság egyszerűbb formáit, minden tudást, élményt, élvezetet, amit magukba szippanthattak. Hazatérvén összerántották a Cosa Nostra elődjét szinte a semmiből, germán utcagyerekekből verbuválták verőlegényeiket, bérgyilkosaikat. A családok, törzsek, bandák fejei naphosszat kupaktanácsot tartottak. A szicíliai, toscanai boroktól már az öreg Odinnak is májcirrózisa lett, de azért orrvérzésig pusztították, vedelték a szeszt, mindent, ami zsibbasztott. Másnapba nyúló dűlöngélős vitaesteken huppantak le a székeikről, mire kitalálták a testvérvárosi delegáció vörösszőnyeges fogadtatását.
Arisztid belekapaszkodott kabátja gallérjába, engedte, hogy felkapja a szél, vigye, sodorja a hajnali kihalt utcákon, tereken. A tengerparti kocsmák sós füstjébe mártogatott részeg kacaj, a hullámok suttogó moraja maga volt a tökéletesség. Venus kecses bájai azonban merőben mást kívántak távol az éjféli derűtől, ahol egyre gyászosabb állapotok uralkodtak. Transdanubia őslakosait rabszolgapiacokon mustrálták a praetorok, magistratusok herélt kegyeltjei, a szabadrendűek céltalanul bolyongtak a közeli provinciák bozótosaiban. A visszahúzódó Pannon-tenger partján újabb castrum „épült” a kelta sírhantokon, bár téglái helyett csak pénzes erszények vándoroltak a feneketlen zsebek mélységeiben, így Pannónia bazalthegyén roskadozó szőlőfürtök körül újabb botrány kezdett körvonalazódni, a szenátus itt is megérett a gyászra, mert ahol az Impérium javai fölhalmozódtak, ott előbb-utóbb aratott a kaszás, de most éppen Transsylvania szélkergette múzsája kelt táncra velük még egy utolsót, a bőséges szüret reményében.
A túlszervezett légiók veteránjai, mire megélték zsoldjuk végét, már 18-20 éve folytatták vérengző élethivatásukat, tejesen kiégtek. Joggal háborogtak a felnövekvő generációk érdektelensége láttán, főként a cégen belüli kivételezettek, a pretoriánus gárda igazolt semmittevése szúrta a szemüket. Ezek a csirkefogók minden összeesküvésre kaphatóak voltak, a mindössze 15 éves szerződéssel eltébláboltak lőtávolon túl, messze a húsdarálótól, nem akadt széles hazában olyan Hegemón, akiért vérüket köpölyöztették volna, így a derék légiósaink csak olyan tessék-lássék edzőtábornak tekintették a külföldi vendégszerepléseiket, alig várták, hogy újra otthon fejjék a kecskéiket, kapálják a csicsókát. A sport, az volt minden élvezetek királynője. Egy Marco nevű nemes tekintetű itáliai férfiú vette kezébe a harpastum arénáit, soha nem látott sikereket tudott felmutatni, minden mást az enyészet rágott.
Don Hermann, és a busafejű Consigliere Maroboduus a pattogó tűz melegénél pörgették a nyársast, csöpögtették az avas szalonna bűzös zsírját, csöndesen elmélkedtek a Rajna felől tömött sorokban, szorgalmas léptekkel egyre közelgő veszedelemről. A légiók, mint hatalmas sakktáblán tologatott gyalogok, bástyák, csikók, castrumról castrumra szivárogtak egyre beljebb és beljebb Odin birodalmában, támaszpontjaikkal betelepítették a barbárok kertjeit.
Mi lesz veled szép Északunk, ha integrálódnunk kell Valhalla? Szerencsére az erdőnkben alig van térerő, nem tudják kifürkészni természetünket, de hamarosan vethetjük naphosszat a keresztet, ha szokatlan világ jön, elkezdődnek az építkezések, beruházások, ha egyszer beindul a családtámogatás, az ingatlan piac, és úgy fogyatkozunk, ha jönnek a külföldi befektetők, a büdös feketék, a nyirkos tarkák, a spekulánsok, nyakunkra szabadítják a rezsicsökkentést, egekbe emelik majd a palackozott Wasserfälle árát. Mindenki összerezzent. Hermann összeszorította vad teuton álkapcsát, és csak fogai közül sziszegte, nehogy avatatlan fül is meghallja – ismerem az ellenszert.
Anthony Robinson idegesen kapkodott a levegőért, majdnem elejtette a laptopját. A köhögés gyötörte kövér testét, pápaszeme lecsúszott, kopaszodó fejét oly hevesen rázta, hogy a tokája is belerezgett a rángatózásba. Gyorsan megejtett egy telefont, hogy mit merészelnek, mit meg nem engednek maguknak ezek, azonnal szülessen döntés, veszélyben a demoklácia, a piac, a pofátlan disznók jogosulatlan versenyelőnyt szereztek, kiszorulunk a hazai piacról. Arisztid direkt vastaggal ideírta: a haza csak piac.
Don Hermann a körülzárt, ostromlott városban tartotta esküvőjét. Csak a legszűkebb testőrségének tagjai vettek részt a szertartáson. A lobogó tábortűz fényénél valami egzotikus étel készült, talán vaddisznócsülköt pörgettek egy ormótlanul nagy germán nyárson. Hol is fejeztem be, kedves busafejű Consigliere Maroboduusom? – kérdezte a násznép felé hajolva, majd meg is válaszolta magának a kérdést.
– Arctalan, néma katonákra van szükséged, vezérem, nem kell sok, mindössze ezer fanatikus iszlamista, akarom mondani, inkább heruszk, mert amazok még sehol sincsenek, csupán picit mindig látnok leszek a rajnai rizlingektől, ez újabb 650 év időugrás, a történet szempontjából nincs jelentősége, a tömeg-spektrométer valamikor mindent a helyére tesz, a szemünk színét pedig majd hozzá rajzolják, kacsintott Consigliere Maroboduus tűzbe meredő arcába. Na ezt gyorsan valaki vésse rúnába, Gyerekek! Holnap lázadunk. A teutoborgi erdő rekettyésében, a bölcs Arminius mindent kitervelt.
Arisztid papírosok tömkelegét vetette tűzre, a harc előtti orgiák részleteit, a síkosan vonagló rablópecsenyét, melybe Anthony véresre klopfolása alig illett bele.
Hamar körbetülkölték a nagy fekete erdőt, Rajnától Budáig általános mozgósítást fúvattak. Ekkorra már az időjárás is a rútabb orcáját mutatta, szakadt az eső, dörgött, havazott, fagyott, gennyes pára telepedett a tájra. Don Hermann, az új vezérkari főnök, a tehetséges ifjú tiszt, nyakába húzta elegáns fekete kabátját, szőke fejéből szúrós szürke szempárral böködte a maszatos tájat, folyton az időt, a ködöt, meg a perceket fürkészte, elkezdődött a halál ötven órája. A kényelmes itáliai koszton elzsírosodott szedett-vedett tengerészgyalogosok esetlenül hosszú libasorban igyekeztek átvergődni a teutoburgi tölgyesek makkoltató sűrűjén. Bármennyire is szaporázták a felvonulást ebben a cudar időben, az idegenforgalmi desztináció nem akart eléjük tárulni. A „Blitzkrieg” fedőnevű törzsi lázadás erőszakos megmozdulásokba torkollott. Helyi zavargások nehezítették az utazást, miközben fogytán volt a füstölt hal, a sósfüge, az olíva bogyó.
Arisztid is megtorpant egy pillanatra, tanácstalanul sandított a konyhaszekrény pultjára, vajon mit zabálhattak a római légiósok(?), de aztán elmosolyodott, Anthony Robinson örök üzleti leleményességével írt tovább a szárított óriáskígyó lisztről, a marhatrágyába göngyölt sültpatkányságról, amit kétezer év múlva hamburger néven árultak. Az utánpótlási vonalak elképesztő méreteket öltöttek. A római makadámutak, McAdam, Makk Ádám utcák széltében, hosszában terültek el, mellettük könnyedén lehetett illegális portékával seftelni. Bárki hozzájuthatott éles gladiushoz, hatástalanított pilumhoz, egy-két leselejtezett, M-zárolt harcászati katapulthoz, namíbiai sakkfigurákhoz, idomított balkáni szüzekhez.
A vendégek tervezett programjai akadoztak, a piros szőnyeg nem gurult ki, helyette borzasztó módon, teljesen nyoma veszett a társaságnak. Megmagyarázhatatlan diplomáciai tömegszerencsétlenségről cikkezett a kortárs média, majd nagy hallgatás következett.
A római krónikák, útikönyvek, hosszú ideig nem írtak Germánia turisztikai látványosságairól. A korszak nagy történelemhamisítói spóroltak a betűkkel.
A rossznyelvek (Suetonus) szerint Varust a heveny vérvesztesége vitte el, miután főtisztjeivel kardjába dőlt, a helyszínre érkező mentőegységek már nem tudták megmenteni az életüket, sőt, akik nem tartottak vele a kardbadőlős búcsúzásban, azok hamarosan főtt tisztekké léptek elő. A többieket sem hagyták tovább szenvedni, barbár mulatságban fákra szögezték a vendégek koponyáit, Arisztid szabadon engedte a pusztítás szadista szellemét, csak a mocskos fantázia szab határt, hogy hősei milyen válogatott módon irtották ki a delegáció gyermek és hölgy tagjait. Végül a XVII, XVIII, XIX légió szőrén szálán eltűnt, még a sorszámukat is örökre törölte a diszkrét kuss. A szétvert sisakok maradványaival már csak a szégyen és a tömeg-spektrométer foglalkozott. A teutoburgi erdőben a katasztrofális vereség óta negyvenezer sípcsont furulyázik a szélnek.
Ahogy lenni szokott, a kedves busafejű Consigliere Maroboduus kicsit elárulta Don Hermannt, aki lófej helyett Varus eltávolított búbját küldte neki ajándékba, hátha ösztönözné ezzel további Róma elleni csatározását, de nem így történt. Maroboduus köpött Germániára, finomabban fogalmazva súgott a rómaiaknak, sőt, még a trófeát is továbbpasszolta némi diplomáciai kedvezményért. Végül a szervezet felbomlott, kimostak mindenkit a korrupció vádja alól, később a hatalomért egymásra rontottak, mint az anyátlan pézsmatulkok. Az egykori Consigliere Maroboduust, a már markomann királyt elárulták a szemnonok, és a longobárdok, így kezdeti fölénye elillant, ekkor kibújt a szög a zsákból, csodák csodája, élete hátralévő részét egy római vakációban töltötte. A nagy Arminius egy jókora fémszoborban maradt fenn a jól ismert erdei talapzaton, végül nem a markomannok, hanem a saját népének gyermekei tették el láb alól, hogy aztán egy idő múlva legendákat szőhessenek köré.
Az új helytartó Augustus császár szavait bömbölve toporzékolt a színpadon:
– Quintili Vare, legiones redde! "Varus, add vissza a légióimat!"
Ez egy jó végszó lenne – gondolta Arisztid, de már nagyon későre járt. Kitörölte az új helytartó üvöltözését, az időjáráson gondolkodott, vajon holnap is kell még fűteni? Ilyen májust még nem éltünk, alig akart elállni az eső, a napot egész hétvégén nem látta senki, mikor virágzik a borsó? Közben Anthony Robinson ajtaján kopogtattak. Ki jöhet ilyenkor? Csak mi vagyunk. Két kámzsás fiatalember lépett be, agyba-főbe verték valami sebtében összegyűjtött építkezési hulladékkal.
Ősünk
A szerző festménye
Előzmények
Comments