Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1004.

1004.

A fény szerepe, jelentősége annyira kiemelkedő, külön ünnepek

kapcsán foglalkozunk vele, de annyira magátólértetődő is, hogy

jelenlétét természetesnek vesszük, hiányát életszakaszunk rendszert

alkotó szabályozásának, alvásidőnek, s állandóan nem tudatosítjuk,

hogy áldását hasznosítjuk, életünk neki köszönhetjük végső soron.

Végsőleg és elsődlegesen, ha a kezdetekig visszamegyünk, azt

a lökést látjuk, ami az élettelen földi viszonyokra hatott, és az a

napfény volt, szolgáltatva a többletet, a mozgató erőt, ami aztán

majd egymás karjaiban megvemhesítette elemek képességét úgy

összekapaszkodni, illeszkedni, hogy megelevenedés alakult ki.

A fényhiányt sötéteségnek mondjuk, sokkal többnek tartjuk, mint

csak időszakosságot, megérkező és elmúló, állandóan visszatérő

állapotot, hanem félelmet keltőnek is, a rossz házatájának, nem

megismerhetőség terének, idejének, ártó szellemiség tárházának,

és a lényeg, hogy mindezt valójában nem a fénnyel összefüggve.

Önálló lényként és saját akarattal bíróként aztán ez a fekete lét

sok-sok hiedelmet termelt ki magából, pokoljárássá is fajult az

éjszakai élet, vagy az ugyanezt nyújtó, utánzó, barlangi, alagúti,

földalatti tartózkodás, bányászmunka, ahol szerencse szükséges

eszköznek számított beomlás és mérges gázok lehetősége miatt.

Innen következtethettek a pokol kénköves lehelete helyszínére,

a gázok néha sújtóléggé belobbantak, felrobbantak, a mentők

már csak szénné égett vagy szétroncsolt embereket találtak, és

az ilyennek jobban híre megy, mintha valami jó történik velünk,

amit csodának vélünk, nem magyarázzuk, mint azt a poklot se.

Nem véletlen tehát és hatása kiemelendő, hogy a modern világ

a fényforrások terén nagyot lépett előre, ami a fénygerjesztés új

gyakorlataival együtt még a fény természetének megértéséhez is

elvezetett, miáltal a világ szerkezetét is kutathatóvá tettük célzó

vizsgálatokkal, kísérletekkel, a magyarázat egészen újszerű lett.

Szinte megfeledkeztünk a tudományban a valódi fényforrásról,

a Napról, helyette a hatására a földön elraktározott fénymagok

kibontását, kicsíráztatását, azaz fényerővé alakítását végeztük,

elbizakodottá és önteltté válva, isteni rangra emelve eszünket,

amivel mindezt elérve függetlenedni látszottunk a természettől.

Holott a függőségnek azok az igen régtől tisztelt összefüggései

cseppet sem változtak, amit az évkör ünnepeivel jeleztünk, csak

a hatásokból kiindulva, magunknak, az évszakok kezdőpontjait

a napjárási állapotokból kijelölve és rögzítve, ezen belül pedig

hónapok szintjére bontva, sőt néha napi teendőkig szabályozva.

Mindez úgy maradt meg, szinte csupán tudatalatti polgárjoggal,

hogy közben éreztük még, a legnagyobb ünnep azért karácsony,

mert akkor derül ki, fordul meg, önt el reménnyel a folyamat,

az egyre rövidebb világos nappal és hosszabb éjszaka menete,

azaz lesz új tavasz, mert a nappalok hosszabbodni kezdenek.

És a nyári égbolt legtetejére jutott Napot is szinte tobzódásig

menő örömmel köszöntöttük, áttáncoltuk a legrövidebb éjt,

jókedvünk közepette párt is választottunk a fényes kilátások

tükrében, midőn az életvirágzásban gyönyörködtünk és már

egymásban láttuk az istenarcot a vakító Napba nézés helyett.

Eme kettősséget kell hát, megörökölve, manapság megfelelő

módon összeegyeztetni, hogy a tudomány nyújtotta ismeretet

is be tudjuk fogadni, érvényesíteni, s a hagyományban őrzött

igaz tartalmakat tovább éltetni, megszokásunkká tenni a kettő

szerves együttesét és együtt éltetését fényes jövőnk számára.