Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1005.

1005.

Magyarázaton sokmindent értünk, de gyakran rosszul használva

e szót vagy fogalmat, mert elnagyoltan vesszük a dolgot, mintha

nem is lenne fontos a pontosság, pedig akár a magyarázandót,

akár a magyarázatot tekintve meg kellene adni a rangját emberi

értelmünknek, hogy ne vesszünk el a parttalanság tengerében.

Ha ugyanis lemondunk a szavak, fogalmak jelentésének pontos

meghatározásáról és alkalmazásáról és csak hozzávetőlegesen

kezeljük ez egyedülálló képességünket, megtagadjuk emberség

alapját, és visszahullunk, nem is az állatvilágba, ahol az ösztön

meghatározottsága érvényesül, hanem szószerint nagy semmibe.

Például amikor azt mondjuk, hogy valaki magyarázkodik, azaz

magyarázza a bizonyítványát, csak távolról érintjük az eredeti

fogalmat, mert éppen azt állítjuk, hogy nem ad magyarázatot a

mulasztására, hiszen amit mond, az csupán csak mentegetődzés,

magyarázhatatlant akar megmagyarázni, azaz hazugságon értük.

Mert ilyenkor nemcsak teljesítmény nincs, de bizonyítvány se,

és ő ennek hiányát akarja mentegetődzéssel elkendőzni, mintha

bármi is kisebbíthetné a hiány tényét, mert ha nincsen vacsora,

attól még éhesek maradunk, hogyha megtudjuk, miért nincsen,

ezért nem lehet kielégítő a magyarázat, azaz nem is magyarázat.

Hanem ez tehát próbálkozás indokolni a tett hiányát, menteni a

menthetetlent, ha már a hazug világ odáig jutott nagy dolgokban,

hogy mintát adott a kis dolgoknak, a kisembereknek, akik aztán

ugyanúgy megpróbálják felszínen tartani a mélyben megbukott

ügyet bambán, csak hogy maguknak se kelljen szembenézni vele.

Azért buta, kit ilyet tesz, s aki hagyja, mert nem tantételi szinten

kell érvényesíteni az emberi okosságot, hanem gyakorlatban, és

ha valamit jól csinálunk, arról tudjuk megmondani, hogyan, miért

úgy, s csak ezt tekinthetjük magyarázatnak, ebben van valóságnak

megfelelés, ez tartalmazza a szellemi magot, az igaz vonatkozást.

Mert a magyarázat félúton van az előzetes feltételezés és utólagos

bizonyítás között, elmélet érvényesítését jelenti, elvi vagy szellemi

jelenlétet az anyagi világban, ahol ha már előre és jól tudtuk, mi fog

következni és hozzáigazítottuk a körülményeket, vagy azok éppúgy

alakultak, akkor jó az elméletünk és a történés bizonyítás is egyben.

De még az érzékelésünk is feltevéses, mert világvégtelenség vesz

körbe bennünket, nemcsak a tér, az idő is végtelenül osztható, azaz

kicsinyíthető, és ugyanígy növelhető, de valójában azt is csupán

elméletben tudjuk megtenni, s hogy erre mitől vagyunk képesek,

ezidáig megválaszolatlan kérdés, de már van esély a jó válaszra.

Ami szintén csak feltevés lehet, és ha igaz, magyarázat is egyben,

arra, hogy a gondolkodásunkat alkotó valami, rajtunk kívüli önálló

hatása, amit műveletekkel tovább tudunk képezni, amitől alkotókká

leszünk, semmiből valamit, például emberutódokat teremtünk, s az a

valamicsoda apróbb, mint bármi, de agyunkkal mégis fel tudjuk fogni.

Olyan agyműködés, képzet, ami már nem képi, hanem gondolati, és

olyat tud létrehozni gondolatban, amit nem tud valóságnak elképzelni,

ezért a semmivel is társítják, de nem az, hanem felfoghatatlanul apró

alkotórészű átfogó hullám, de hullámhossza óriási méretű, azaz átfog

teljesen világot a keletkezése kiinduló magjától a kiterjedése széléig.

Mindezt a szellemi erőt az ember azonban maga helyett Istennek adta,

és nem is tette rosszul, mivel csak kivételesen jut önmaga megfelelő

magyarázatához, ami a fentiek miatt igen kétséges, de azért lehetséges,

és közben nem vigasztal, hogy a növény- és állatvilág erre képtelen,

bár ők is birtokolják mindazt, amit az ezen a világon jelenlevés jelent.