Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1092.

1092.

Emberek, beszélgessetek! – kérhetné a

mai bölcs bölcsen tőlünk, ha elérne

bennünket szava, ha bárkire hallgatnánk

manapság, mikor szóözön, -ár beszéde

környez, lépten-nyomon dől ránk rádióból,

tévéből, reklámból, meccsközvetítésből,

szakértőktől és szándékuk takaróktól, –

de azt nem mi mondjuk, nyög lelkünk a préstől.

Unalmas az ezerszer ismételt szöveg,

nem is érdeklődünk az olyasmi iránt,

sőt, ellenvéleményt fogalmazhatnánk meg,

de ilyesmit még tőlünk senki nem kívánt.

Mert akkor leállna a folyamat maga,

jobb az, ha nincsen nekünk beleszólásunk,

egyirányban árad a tájékoztatás,

marad a morgás, egymásnak beszólásunk.

A hozzászólás rovatot arra tartják,

azt higgyük, jó valamire véleményünk,

de ott meg szekértáborok alakulnak,

pocskondiáznak, ha más érvekkel élünk.

És már lehetővé vált telefonálni,

szerencsés esetben kérdést tehetünk fel,

ez meg azért nem megy, mert időigényes,

munkába járunk, alszunk. Véleményünkkel

alig fordulunk valakihez is, neki

úgyis mással tömték már tele a fejét,

pletyka, taccsparti könnyen vitába fullad,

nem cserélhetsz eszmét, mert ütöd az elmét.

A másikét, aki ezért nem kíváncsi már

rád, pedig elég hamar tisztázhatnátok,

egyet akartok, csak különböző úton-

módon, hat valami fék, némaság átok.

Ám mégis-mégis meg kell egymást hallgatni,

rájövünk majd, mennyire értékeset kapunk,

ahhoz őszintén figyelmesnek kell lennünk,

valóra nyitni magunk, szellemi kapunk.