Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1120

1120.

Játssz gyermekeddel, de ne csak gondolatban,

ne csak futkározzon magára hagyottan,

mint kutyád, míg mellette álmodozol,

s várja, jusson neki tőled röpke mosoly.

Gyermeked nem terajtad csüng, hanem magán,

komolyan érdekli, mit körében talál,

és tapasztalat híján néha óvatlan,

szembe megy veszéllyel, mi rejtetten lappang.

Aztán az elbukást sohasem felejti,

nem pontosan azt, de mi kétségét kelti

a felszínen mutatkozó adottságnak,

de ő még nem ajnároz „joggal” elvártat.

Így nem is tudhatod, olyankor mit érez,

tán örömet, hát feleslegesen félted,

s ahhoz, hogy megtudd, milyen az valóságban,

részt kell venned nyakig az ő játékában.

S rájössz, nem is oly egyszerű e feladat,

túl magasra emelted fel már magadat

az anyaföldtől, távolról szemlélődve,

mintha téged világ nem magából szőne.

Figyelmedet csak nagy dolgokra áldozod,

arra érdemes csak, mit üvölt száz torok,

együtt pörög agyad eseményekkel,

késő éjjel még nézed, s várod, hogy reggel

mit közöl a percre kész híradós sereg,

állandó mérlegként homokóra pereg,

rettegsz a rossztól, szeretnél kimaradni

belőle, s fordulatról nem lemaradni.

Hagyd el, hogy egészséges maradj lélekben,

szállj be a játékba magad érdekében,

gyermeked mellé, vagy ha már felnőttek ők,

találj igazi izgalmakat keresők

körére, kis tettek ízére, boldogság

köráramára, mi már, nem úgy mint kórság,

mindenkit elérhet, mert sokat tesz érte,

mert hiszi, kaphatjuk méretlenül mérve.