Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1242.

1242

Ha fájdalom a megsemmisülés első

jele, kezdete lenne, megkérdezhetnénk,

hogy akkor micsoda az öröm, s a választ

egyértelműen az élethitbe vetnénk,

mikor nem kétséges az életszeretet

bennünk, jön, buzog magától, megigézi

valónkat, kiterjed másokra is, boldog,

erős, s a jövőt ajándékként nézi.

De szerencsére prózaibb oka van, hogy

feljajdulva összerándulunk, ha sebzés

vagy belső fájás ér el, gyógyulás útját

keressük ezzel, kilépve bajból, edzés

csak azután kezdődhet, hogy a vészhelyzet

alábbhagyott, megszűnt, seb beforrt, egyensúly

helyreállt belső szerveinkben, s olyan lesz,

mint előtte, sőt esélyes, hogy jobb, mert új.

Azaz megújult, mármint a testünk, és ez

jót tesz a lelkünkkel is, megnyugodhatunk,

bár előtte sem hisszük el sosem, hogy az

már a vég, sőt tudjuk, biztos megmaradunk,

csak szünetet kell tartani a hajtásban,

ezentúl jobban odafigyelni arra,

ami bajt okozott, mert testünk törékeny

műszer, ne legyen pihenése sem elcsalva.

Ám felmerül ezenközben, gondolkodva

erről, hogy közömbösen, nem örvendezve

elegendő biztatást kapunk-e napi

életünket járva, munkánkat végezve

csupán életszeretetünk által, avagy

hivatástudatunk révén, azt betöltve,

lelki egyensúlyunk karban tartásához,

erőnket vélt jóra, néha rosszra költve?

A gyors választ nehezíti a mellékelt

ábra, mit emberközösség mai képe,

állapota mutat, hogy lelki betegség

is felütötte fejét, s abból kilépve

a baj a testet is eléri, lerontja,

azaz kettős gyógyír szükségeltetik rá, 

felvidámítani letört hangulatot,

elhiggye teste, senki nem haragszik rá.

Így csak sóhajtozunk az aranykor után,

mikor a lélek oly erős volt hitében,

ha igaz, mit gondtalan múltról képzelünk,

hogy csak a testre kellett vigyázni ébren –

vigyázzunk hát ma is, csak annyit markolva,

hogy elbírja testi-lelki egészségünk,

megelégedésen túlinak örülve

ritkán, tudatosítva, hogy miért élünk.