Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 172.

 172.

Néha csak egy életjelet kérünk

szerettünktől, mert aggódunk érte,

ám sokszor mi szeretnénk azt adni

a világnak, elismerést kérve.

Mennyi örömünket megosztanánk,

mennyi búval-bajjal küzdünk folyton,

s főként mennyi kétség rágja lelkünk,

amikor helytállunk sok-sok fronton.

Nem vigasztal bennünket, hogy tudjuk,

mások ugyanúgy szenvednek ettől,

előbb magunkban kell rendbe jönnünk:

s hogy mi közölhető, bennünk eldől.

Manapság kevés a találkozás,

beszélgetés, hogy adna támpontot:

mindenki magában küzd meg érte,

hogy kiérdemelje a jó pontot.

Pedig akármikor összekapcsol

bennünket szellemi tudatmező,

ha hinnénk áldott közösségünkben,

nem árnyékolna tévedés felhő.

És használnák megérzéseinket,

biztonságban tennénk meg, amit kell,

mert Napként ragyogna ránk köztudat,

hol nyert ügyünk naponta fekszik s kel.