Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1884)

A világűr a Világúr, a fény lett az isten,

irányítók és irányítottak viszonya épp oly

távoli és közeli, megragadhatatlanok,

mégis a bőrünkön érezzük a jelenlétüket.

Előbb lettek a nagy birodalmak, de azokat

nem lehetett bolygónyi méretben működtetni,

határt szab a természet mindenféle életnek,

csak gondolkodás szelleme lehet egyetemes.

Azt azonban ki kellett gondolni valamikor

és valahol, egyének személyisége nőtt fel

a feladathoz, kimunkálni nyelvet, mi lefed

valóságot, rögzít bejárt, élhető világot.

Mennél több a tudás, annál több a lehetőség,

no nem a világ, hanem tudás növelésére,

hiszen minden ismeret annak végtelenségét

mutatja, feléje nőni, nem a világ fölé.

Nem uralkodás ez a megismerés, hanem jó

esetben alkalmazkodás, de ha felhasználás

csupán kihasználás, az előnyszerzés hátránnyá

válik, a természet léte megkerülhetetlen.

A világűr nagyságát nem lehet belátni, de

mind távolabbra látunk, szerkezetéből tudunk

következtetni magunkra, bolygónkra, Napunkra,

de ennél többre vágyni megkérdőjelezhető.

Erőforráspazarlásnak is van határa, már

voltak a történelemben összeomlások, és

lesznek is, ha féktelenség tombolására vesz

irányt magasan fejlett képesség vágyálma.

Fel kell ébreszteni vészjelző biztonságőrző

szerepünket mélyalvásból, elnyomott éberség

korszakából, ami békekorszakként megfelelt

eddig, de most már romboló változással fenyeget.

Amit értékek megingatási kísérlete,

testi-lelki biztonságunkat veszélyeztető

folyamatok gátlástalan kezelése mutat,

jólétünk riadtan szemlél máshol földi poklot.

Párhuzamosan pedig ígéretesnek látszó 

kísérletezés folyik a világűrben, onnan

még tovább lépni, más bolygók, sőt csillagok felé,

kerül, amibe kerül, mintha lenne rá pénzünk.

Ami számolatlanul ömlik ilyet tervezők,

kivitelezők kasszájába, mert sikeresek

máshol, hírnevük töretlen, a világrend őket

támogatja, ám „a nagy terv” alapja kétséges.

„Az apróbetűs rész” elárulja, hogy még nincsen

megfelelő üzemanyag oly távoli utak

megtételére, drága is nagyon a már most is

rendelkezésre álló eszköz, sőt kockázatos.

Mégis „elképzeléseket” terjesztenek lakott

más égitestekről, borzolódjon lelkünk tőle,

hogy azok onnan már vissza sem térnek, belakjuk

a világegyetemet, egyetemes lényekként.

Feltevésekre világhivatást építeni,

a homokra várat esetéről szól, vizsgálni

kell ezért a hirdetett cél mögötti valódi

hajtóerőt, kényszert, ami rendszerszintű lehet.

A világméretűnek nem maradt fokozási

lehetősége, egy idő óta minden hírnek

világszenzáció a jelzője, minden szóra

érdemes teljesítmény csak világrekord lehet.

Ezért kell túllépni a Földön, a megtorpanás

megoldásaként belép a világűr, szószerint

a mindenséghez méri magát a számításba

vehető, vele aztán nem versenyezhet senki.

Így aztán a világűr a Világúr, fényisten

által közvetít sok hírt felfoghatatlanságról,

magas színvonalú élet közreműködőknek,

miközben a földlakosság ámulatba esik.

Vagy csak nem tehet mást, örök kérdés marad, amint

a múltat is ilyennek látja a többség, csodát

teremtettek a népnek az uralkodók, kincsek

mutatkoznak, földöntúli kapcsolat is akár.

Ám ha megkaparjuk e ragyogó mázas felszínt,

szerényebb történést látunk, kis hatékonyságot

és nagy fényűzést néhol, aminek árát inkább

nem feszegetik mai rajongóik, mert sötét

árnyat vet, egyhelyben topogást, visszamaradást,

fegyverek hatalmát, amitől ma is szabadulnunk

kellene, különösen ha igaz, hogy képesek

vagyunk meghódítani világűrt, nosza, rajta!