Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1886)

Hitközösségbe kapcsolódunk egész életünk során, teljes mértékben

születésünk előtt és halálunk után, előbb érzékiség adagolja hozzá

a ritmus anyagát, hogy megszokjuk elvárásaink teljesülését, miben

hinni erős kötődés, mécs lángja, mely eltörik hiányérzet jelenléte

esetén, s megelégedéssel tölt el, ha megkapjuk, amire szükségünk

van, sőt többet is, egyre többet, ahogy szavak által kezd nyiladozni

a világ, ismerősök újra és újra felbukkanása, idegenek érdekessége,

beszéd üteme, szavak szakasza, hangszín jelentése a szeretettől az

utasításig, utánzó képességünk beindulása előbb a grimaszok, aztán

nevető tekintet, majd az összes hanggal próbálkozás, ami létezik,

majd már csak a gyakran hallottakkal próbálkozunk azután, nagy

örömére környezetünknek, és elkezdünk a földön csúszni-mászni,

felfedezni, ami távolabb van, ismerős helyekre visszamenni, előbb

hisszük, hogy fel fogunk állni, minthogy képesek lennénk rá, így el

is indul a kapaszkodás felfelé, felegyenesedés felé, sikerrel a végén,

és nem baj, ha közben elesünk, ami többnyire csak lecsücsülés, de

ez is jó tapasztalat, amint az is, ahogy a hónunk alá nyúlnak, és meg

tudjuk tenni az első lépéseket, végül önállóan elindulunk, és hisszük,

elérjük pár lépéssel a célpontunkat, beszédszerűséggel kifejezve a

megelégedésünket, különösen mikor már megy a menés, s továbbra

is folyton-folyvást hitfeltevést követve előbb megvan gondolatban

a cél és a terv, lehet, csak egy pillanattal korábban, s már követjük,

és ezt annyira megszokjuk, hogy később, amikor már igen sokat

tudunk és kifejezetten tanulással foglalkozunk, még mindig ez lesz

a szerkezete az életünknek, egyértelmű alapállással, hogy csak az

lesz kellemes, ami bekövetkező természetű, és a meglepetést nem

szeretjük, még ha javunkra szolgáló is, de egészen más az, mikor

tudjuk, hogy biztosan finomat, hasznosat kapunk, és akkor pedig

arra vágyván, várván teljesül kívánságunk előre ismeretlennek a

bekövetkezésekor szintén, s ilyen egyre több lesz az életünkben,

zsákbamacska módra, s ahogy kihúzzuk, követhetjük, merre megy,

milyen arcot mutat, mit cselekszik, hogyan viszonyul hozzánk,

azaz már nem tőlünk indul, amit tapasztalunk, megtanuljuk újra,

most már felnőttként kezelni a sorsszerűséget, kiderítve hogy hitre

még mindig szükség van, de már a nagy egészbe kell vetni, az

emberegészbe, világegészbe, s ami azon még túl lehet számunkra,

azaz akkor, amikor már nem leszünk ebben az alakban itt, mint

most, hisszük, hogy akkorra hatással vagyunk, úgy cselekedve,

hogy hasznosulhasson eredményünk, még a legkisebb jótett is

ilyen, és ennek a hitteljességnek öröme tölti el utolsó éveinket.