Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1894)

Az emberi személyiség alakja olyan, mint a korfa, alul és

felül a legkeskenyebb, középen a legszélesebb, ha egészséges

a közösség és az egyén is természetesen, de ez csak hasonlat,

gondolat-ábrázoló kép, de jól tudja azonosítani azt.

Hogy életünk derekán érünk a legtöbbet, már gyerekeink vannak,

megállapodtunk, kiemelkedőt is elérhettünk, értékelésünk

bárki részéről elismerést mutat, bár elégedettségünk nincs

a csúcson, hiszen minden szénásszekérre lehet még rakni egy villával.

És ekkorra már megtanultuk, hogy a szekér végtelenül magasra

rakható, még a csillagos ég sem határ elmeképességünk előtt,

s ha jó irányban indultunk a kezdetnél, minden felhalmozottat

hasznosan felhasználhatunk, és tovább gyarapításuk lehetséges.

Önértékelésünk viszont csak akkor van rendben, összhangban magunkkal,

ha sosem jártunk fellegekben, többnek látszani valóságos énnél,

de ugyanakkor mindig többre vágytunk, mint amit éppen elérhettünk,

szerteágazó célkitűzéssel építettük személyiségünket.

És észrevehetted, hogy ebben a tekintetben mennyire magadra

vagy utalva, igazából senki nem lát a fejedbe, ami nemcsak

jó, de rossz is, mivel döntéseiddel végsősoron egyedül kell, fogsz

megbirkózni, s főként a következmények kizárólag rád hárulnak.

Viszonylag későn tudatosul bennünk, hogy ezzel mindenki így van, és

szüleinknek is többször kellett választaniuk életük során

utat, módot, s hogy az sikeres legyen, kevés kapaszkodójuk maradt,

ha a világégések miatt kihunytak a minták, s forrongott az új.

S miközben beálltak a háborús változások miatt bizonytalan

igavonásba, mert még hűséget is kellett mutatni a szorgalom

mellé, csak-csak ott kísértett a fiatalságuk elég szabad világa,

amiről nem is mesélhettek, egy-két dalt azért elénekelgettek.

Ugyanakkor ha állandóan azt mérlegeled, éppen jól döntesz-e,

az is visszahúzó erő, úgy kell a sikert hajtani, hogy bízol a

lovaidban, nem rángatod állandóan gyeplőjüket össze-vissza,

mennek a maguk útján, a dolgok, te sem vagy kivétel, hittel élünk.

Ahogy külső lelki elnyomásban a „négy fal közé” szorult a vallás, 

úgy ma a médiazivatarban, véleményterrorizálás során

szintén személyiségedbe kell visszavonulnod, falakat felhúzva

köréd, talán üvegből, hogy szűrjék a zajt igaz összhangzattanból.

Mert már rég nem a te életedről van szó, annak boldogságát az

adja, ha biztosítva látod a jövőt, gyermekeidnek, másoknak,

lehetőleg mindenkinek, de nem feladva emberséget, mert akkor

az már hanyatlás lenne, visszahullás embertelenségbe, pusztulásba.

S hogy ne legyen ilyen borús a kép, arról nekem kell gondoskodni,

úgy lelkesíteni magam, olyan eszközökkel, eszményekkel, legyen

bennem spiritusz, virtus, bátorság és erő, mert rendelkezésre áll

ma annak is a forrása, s lehet, ez elsősorban én magam vagyok.

Nekem kell úgy hozzáállnom emberségemhez, mintha isteni személy

származéka lennék, tökéletesség áramát magamba vezetve

szellemi tartalom érvényesítéséhez, és csak másod-, harmad- és

sokadsorban szerepel éltető forrásként mások teljesítménye.

Hisz’ tudom, ők is megküzdenek mindennapjaik lelki nyugalmáért,

a gondolatcsere korlátait közös plafon jelenti, sikerünk

saját személyünk mennél teljesebb kiművelésében viszont az ő

teljesítményük többlet lesz, művészi s gondolati szinten egyaránt.

Életművet nem életművészként, sem nem a mindenség koldusaként

alkotunk, hanem folytonos törekvéssel testi-lelki adottságok

szenvedélyes alkalmazására, élvezet és szenvedés közepén

főszerepben, meg minden gondolatmély áldásának őrizetében.