Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1895)

Te művész vagy, én gondolkodó, mondhatnám neked

túlzás nélkül rád, nagyképűség nélkül rám nézve,

ahogy gombolyítod életünk színes fonalát,

kézimunkával belőle jeles szőttest szőve.

Nem dísznek, hanem használatra, remekműveket

fogyasztunk nap-mint-nap, ropogós ing fogja testünk,

s ágynemű pehelykönnyű, rend van a szekrényben,

karácsonyra kalácsot, húsvétra tojást festünk.

Előbbi tetejét tojással megkenve fényes

lesz, amint akkor belülről sugároznak fények,

s ez lesz a tavaszi ébredés nagy nyeresége,

hagymás virágaid nyílnak, bőrükbe nem férnek.

Mehet a földbe a többi vetemény sok magja,

amit te elültetsz, kikel, mert kikelet adja

a hátteret hozzá, melegen süt a Nap, a föld

talajként működik, nő növény gyorsan haladva.

Benn és kint is helytáll asszonyod és feleséged,

évezredes a minta, munka házon túl s belül,

meg a gyermeket is ki kellett hordani egykor,

kétszer, háromszor, saját tejed adtad tápszerül.

S én voltam-e másik feled, csak onnan tudhatom,

felneveltük-e őket becsülettel, művészi

hajlamod tüzében, s értelem világosságát

általam szítva bennük, ki igaz Istent kéri.

Mentem-e távolra házunktól, hazánktól lelkes

és hasznos tevékenységgel bizonyságot tenni

szellemi képességemről izomerő mellé,

de felfedezés öröme közt legyen  mit enni.

Közös minden eredményünk, mondogatjuk bátran,

mert nyilvánvaló belőle a részesedésünk,

legalábbis Isten előtt megáll, nyom mérleget

ütközésig talán, végítélet még nem készül.

Előtte folytatjuk kiteljesedésünket, mert

szívünkön–eszünkön belül sok a felhalmozott,

és annak rangja van, amit kiadunk magunkból,

de hátrább lépnek a célok, előbbre az okok.

A nőiség bája marad a csodák csodája,

s közben a férfi furfangja örök meglepetés,

még mindig éltető erő megismerni magunk,

kétnemű emberkaland együtt mindegyre merész.