Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1896)

Minden az életről szól, halálról nem szól semmi,

ne akarj hát soha nem létező helyre menni,

születésünk előtt itt már igen sokan éltek,

nekik köszönhetjük magunk, hogy vágytól nem féltek,

és nemzeni, szülni hajlandók voltak önzetlen,

avagy önzőn, egyremegy, létrejöttünk kéretlen,

de bizonyára nem tervezetlen, más értelme

végsősoron nincs más, párkapcsolatnak, figyelme,

ereje összességében utódra irányul,

fajfenntartásnak mondják, ami szolgál családul,

hint a létbe több nemzedéknyi értelmes embert,

öröméhségét legjobban emlékekbe vermelt

képek elégítik ki, hozzátartozók, édes

szülők és gyerekek életközösségtől ékes

eseményei, megjegyzésre méltó esetek,

tehát amikor gyakoroljuk a szeretetet.

Nem keres külön életcélt, aki gyakorolja,

idős fiatalabbat éppen ezért korholja,

ne csak külső elvárások teljesítésére

áldozzon, saját lelke vérére: szellemére.

Mi békés közeget biztosít a létezésnek,

válj olyan okossá, hogy elkerüljenek vészek,

jó napoddá álljon össze minden pillanatod,

mit nyersz, odaadod, s többszörösen visszakapod.

Több van az életben, mint felszínes mutatványa,

régóta gyülemlik, mi gondolkodásunk tárgya,

és ahogy az anyag minden szinten cserélődik,

új anya s apa szerelme gyermekért szövődik.

Így együtt több múlt és jövő idő áthidalva,

jönnek ezután születők, s kik meg lesznek halva,

jeles tapasztalatok, tanulságok ágálnak,

nemrég születettek alkalmazóivá válnak.

Mindez elegendő önmaga bizonyságára,

ha vagy, beavatva vagy, nincs a lényednek más ára,

minthogy abból részesülésednek vége leend,

a létezés örök, felfoghatatlanul teremt.

A fokozatok minden irányban végtelenbe

futnak, ne akarj beavatkozni eme rendbe,

szűrd meg, mik eszedbe jutnak, így lesz mennyországod,

élettelen, élő s értelmes ad valóságot.