Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1914)

Az élet szépségéről mindkét értelemben lehet

beszélni, mert önmagában véve is világcsoda,

emberként pedig mindannak alapjaként tekintünk

rá, amik vagyunk, értelmességhordozó alanyok.

Akik aztán tovább ragozzuk ezt a szépségügyet,

mert értelmünk ad értelmet a világnak éppúgy, mint

az életnek, amin tehát nem mindnyájunk életét

értjük, hanem a sajátot, egyet mindegyik közül.

Mert erre van igazi hatásunk, vállalás által, 

ez abból hiányzik, bármilyen jó tanácsot adunk,

például gyermekünknek, neki kell teljesíteni,

hogy úgy nézzen magára „mindig, ahogy csodára nézni

illik, csodára, az ember fiára, kezeire,

nyírott hajára”, azaz főként kultúrateremtő

lénynek tartsuk magunk, akkor jön minden más szerelme

az élet részleteinek, szépségben szentségesen.

Szépségünkben tehát van érdekünk, együtt dobbanó

szív előnye, ha a látványt elragadónak együtt

tartjuk, az életünk összekapcsolódva boldog tud

lenni, egy is elég, vagy az emberiség egésze.

Színes kövek, csiszolt vagy érdes alakzatok, mind-mind

a természet és az idő terméke, aztán vízzel

elvegyülve ragadnak össze élő testté, lénnyé,

micsoda szép tervet látunk visszafele beléjük.

Növény és állat, étel és ital, ugye, mennyire

elválaszthatatlanok a szépségtől, tálaláskor

látjuk tűz által pirult részüket, illataik

gőzölögnek, ízük a szánkban széptanná egyesül.

Szeretünk is beszélni érzéseinkről bármilyen

természetesség vagy mesterségesség tapasztalván,

ha az megüti a szépség megkívánt fokát, célja

csak ezután jön, de az élményhez az is szükséges.

Nem merül fenn bennünk, honnan van bennünk ez a szépség

iránti érzék, igény, de a szerepkör-betöltés

már kissé magyarázza, előzetesen felismert

tud lenni, mi rápillantva szép, ha nem, lelassulunk.

Jellemző tehát, ahogy a nem szépet fogadjuk, és

a csúnyától undorodunk, de amire törekszünk, hogy

mennél több szép legyen körülöttünk és csak a szépre

emlékezzünk, ha a szellemünk ezt kívánja folyton.