Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1953)

A vásárlási szenvedély talán régebbi, mint

gondolnánk, és inkább kimozdulást, találkozást

takar, még venni sem kell mindig valamit, hogy az

élményt megkapjuk, örömforrásként számontartjuk.

És megismételjük időszakonként, előbb, mint

hogy a vásárolt teremék elfogy, elkopik ruha,

cipő, tartalékot képzünk, mondjuk magunknak, de

lényeg a rendszeresség, odaszokunk, hogy menjünk.

De nemcsak mi megyünk, az áru és az árus is

jöhet hozzánk, házaló képében régidőkben,

amit ma a házhozszállítás felújított már,

de hátizsákos ember bája viszont odalett.

Azt pedig a hírhozó mivolta jelentette,

mert távoli vidékeket bejárva elmondta,

amit arrafelé hallott, s vitte oda, amit itt most

nálunk beszéltünk vele, így közvetítést szolgált.

Mert hát a kereskedelem maga is közvetít,

más tájak tárgyait közel hozza, ásványokat

és készítményeket, olyanokat nélküle nem

ismerhetnénk és szerezhetnénk ‒ csak sohanapján.

Viszont azért itt van egy nagy tévedés is, mert a

régi világ akkor sokkal kisebb volt, irdatlan

messzeségből érkeztek ugyan drágakövek, de

azokat csak gazdag, uralkodó körök vették.

S a hírek eme körből jőve voltak igazán

érdekesek, mi történt a királyi udvarban,

milyen háború várható, emelik az adót

miatta vagy nem, hol tart a nagyvilág folyása.

De ez csak az utóbbi évszázadok terméke,

előtte öngondoskodás működött, ellátást

mindenki maga végzett, termékcserét fölösleg

esetén végeztek, békés berendezkedés volt.

Ezért ütött nagyot első harcias váratlan

támadás a termékeny földek ellen, házaknak

felégetése, emberek leölése, amit

máig elhallgatnak kegyetlenség-örökösök.

Ám mennyivel emberibb, ha nem elveszik tőlünk

amink van, hanem adnak érte olyat, ami nincs

nekünk, avagy árát kifizetik, kifizetjük,

amint ma a vásárban, s közben jól szórakozunk.