Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1968)

Szokatlanul nagy lett a világ, olyan értelem

vagy szempont szerint, hogy nem a kilométerben mért

távolság nőtt meg, nem is a méter lett még hosszabb,

hanem kapcsolatok kiterjedtsége, dússága.

Régebben is jártak egyetemre messziről jött

ifjak nálunk, de aztán hogy mi lett velük, azt már

nem követhettük, mint manapság, mikor azonos

időben tudhatunk róla, mi történik velük.

Japántól Fokföld, Montevideótól La Pazig,

vagy egész Észak-Amerikában, Ázsiában,

olyan, mint régen a szomszédok beszélgetése,

van hozzá kép, s ha fontos, még mozgókép is hanggal.

Eleinte csak tudós társak levélváltása

érkezett meg azonnal, és felvéve a benne

lévő gondolatszálat, jött rá a viszontválasz, 

akkoriban könyvek is készültek ilyen módon.

Majd aztán a közlés természete módosult, és

elmozdult a helyi élőbeni tudósítás

felé, ma már tudósítót sem kell kiküldeni,

megoldják kihelyezett kamerák, műholdképek.

Közösségi kiszolgálás régi drágasága

már a múlté, sok kapcsolat ingyenes vagy olcsó,

ahogy a telefon fényképezi belvilágod,

úgy műholdak felhők fölül mutatnak meg mindent.

Egyéb eszközök is elérhetők mindenkinek,

számítógépünk egész szerkesztőséget pótol,

csak legyen hozzá színvonalas mondanivalónk,

azt nem helyettesíti a színes csinnadratta.

És ez a gond ezzel a nagyra nőtt világgal, hogy

ha nem vigyázunk, az olcsó híg levesben fogunk

lubickolni, ahelyett, hogy a legértékesebb

emberi teljesítményt kapnánk meg és élveznénk.

Ezért igényesen megválogatni bejövő

hírforrást, kibocsátót ‒ elengedhetetlen lett,

szerencsére eleve kiválasztódtak már ők,

ha barátaink lettek, üdvözöljük életük.

És megsiratjuk haláluk, mert olyan is akad

már bőven, hogy özvegy, hozzátartozó jelzi a

közösségi felületen a tragikus hírt, és

ne feledjük, ez egyszer majd velünk is megesik.