Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1981)

Magányos-e az emberiség a mindenségben,

e kérdés sokáig fel sem merülhetett bennünk,

sok volt a tennivaló életben maradáshoz,

és ismeretlen volt számunkra szellemi magány.

Szervesen illeszkedett egymáshoz a föld s az ég,

mint nyelvünk mutatja, ott fenn állandó tűz honolt,

de csak bizonyos pontokon, ahonnan üzenet

érkezett azok jellegzetes alakja miatt.

Így olvadt össze a mindenség akarata az

emberével, aki úgy felelt meg a túlvilágnak,

hogy itteni lehetséges tökéletességet

célzott meg és teljesített is rendületlenül.

Hitte, hogy amit nemzedékek felhalmoztak a

messzi magasságra vetítve, felhasználandó

lenti ténykedés során, napi teendők egymást

követve mutatkoztak, élt velük és általuk.

Ebben a hitében semmi nem ingathatta meg,

akkor is megtartotta, amikor érthetetlen

történések keletkeztek természeti csapás,

majd utóbb emberi elfajulás alakjában.

Így jutottunk jelen állapotunk gyökeréhez,

kiemelkedőn tisztelendő emberek ültek

a többiek nyakára, s a felhők tetején is

fölénk nőtt szellemtestű lények rendezkedtek be.

Ők jóváhagyásáért esedezünk azóta,

elillant önálló alkalmazkodás öröme,

s miközben megismertük csillagok szerkezetét,

a hatalomról titkolózás folyik kárunkra.

Még annak égi eredetét is bevetik a

nagy tömegek számára, s az okosság mezeje

csupán szűkített gondolkodási terep lehet,

emberpiramis tetején lévőket szolgálhat.

Így aztán nincs abban semmi csodálnivaló, hogy

átlagember ma is a csillagok felé fordul,

onnan vár földöntúli segítséget sorsunkhoz,

pedig csak igazságossághoz kellene jutnunk.