Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1987)

A határidő öli meg a lelket, s a testet

is? – fel lehet fogni utóbbit ilyen módon, de

most arra figyelmeztetek, hogy mennyire kemény

megpróbáltatássá válhat kitűzött célidő.

A növekedéssel kezdődik, hogy mit mikor kell

már elérni képességként és végrehajtani,

meddig csússz-mássz, mikor fordulj meg a kiságyban,

a lányok hamarabb felállnak s beszélnek is.

És akkor mi van? – a gondoskodás nem lankad

szülők részéről a fiúknál sem, számonkérni

legfeljebb magukon lehetne túlzott elvárást,

ne könyvekből vagy más példáján tanulják meg azt!

Mi tehát általános elv lehetne később is,

mi magunk érzékeljük, mikor mire érett

meg, vált ügyessé bennünk testi lehetőség,

avagy a külvilág sajátos befogadása.

Megértésünkön múlik ugyanis a további

életünk, mintegy el kell érni a csatlakozást,

ne túl korán indítsák felénk a követelményt,

hanem éppen jókor, saját menetrendünk szerint.

Nem véletlen, hogy átlagolni szoktak, iskola

és előzményei tekintetében, majd pedig

kiválasztás történik, fej és kéz kimagasló

teljesítményt nyújtó lehetőségei felé.

Mindhárom „fél” ismerete továbbtanulásról

fontos, mert a gyermek nincs teljesen önismeret

birtokában, családja pedig jövőjét látná

szépnek, míg tanára valós igazat értékel.

Aztán a szakmunkás vagy egyetemista évek

már mesterséges határokat szabnak, tudja azt

teljesíteni mindenki, ki elhatározta

magát, szorgalom a többlet megszerzését adja.

A munkában pedig ha üzleti érdekek

meghatározón betüremkednek tevékenység

napi kijelölésébe, mindegyre szűkített

határidőt adnak, a dolgozó pedig szenved.

Nem munkaszüneti napra, ünnepre kellene

várni, hogy mikor jön már, hanem lehetőleg ma

jól érezni magunkat, határtalanul, időt

inkább csak öregkorban számolni visszafelé.