Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1996)

A sokaságnak akkor van arca, ha mindenki

saját jogon szerepel benne, érdekességet

nem a létezés, hanem annak mikéntje jelent,

ha a te képzeletvilágod előadhatod.

Mert ugyan nem belőlünk fakad a külvilág, és

nem mindenki olyan, mint mi, de mi átszűrődik

rajtunk, lesz bennünk képpé, és azt megosztva tudjuk

magunkat mások számára megnyilvánítani.

Nem törődve azzal, nem kételkedve benne, hogy

megértenek-e, mert csak olyan nyelven lehetség

beszélnünk, ami vagy azon értők számára már

ismerős, vagy egyetemes módra kapcsolhatunk.

Utóbbi jelbeszéd, táncnyelv, rajz s egyéb alkotás,

nagy szórással értelmezhető, de félreértést

kizár az azonos helyzet elfogadása, a

jelszótár, mibe a műveltségünk beavatott.

Egyáltalán az értés gyökerénél vagyunk, mit

lehet és kell, nem a mi életünk találmánya,

de bővíthetjük talán elég tehetséggel és

szorgalommal, ám a sikerre nincs garancia.

S még az sem biztos, hogy siker a siker, mert egyből

lehanyatlik csillagunk, ha jobb lép helyébe, fényt

jobban használó önfényezésre, vagy igazi

előrelépés, semmiképp nem szerencse dolga.

Azt gondos kezek vagy tudatlan közreműködők

hozzák létre a látszat mögött, ezért nem szállunk

szembe a túlerővel okosan, örülve, ha

valóban minket túlszárnyaló, s belenyugodva

vargabetűs életbe, ha hazugság az egész.

Szellemi oldal tévedéséről van szó, és nem

a minket körülvevő egész közösségéről,

amelynek az időtényező a biztonsága.

Kiavulásnak is mondhatjuk, vagy megújulást

igénylő folyamatosságnak, hol arculatot

új nemzedékek tagjai adnak maguk révén, 

de hogy milyet, attól függ, ők milyenné váltak.

Percemberkék lettek, napi szinten élnek, alig

van történelmi távlatuk, vagy a milliárdos

nagyság tényezői büszkén a létszámban való

részvételükre, és a boly még mindig egyre nő.