Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (1998)

Kötelességeink bővültek, megnőttek egymás

felé, különösen a szülőké, nevelőké,

de kérdéses, hogy meg tudnak-e felelni ennek

a feladatözönnek, vagy mulasztás alatt nyögnek.

Mert éppen elég volt számukra korábban is, mit

teljesíteniük kellett, modern polgárvilág

elvárásának megfelelni, gyermekük annyit

kapott belőle, amennyit feltálaltak neki.

Lehet, hogy volt közte felesleges, vagy elavult,

ami szűkítette a lehetőségeket, mert

ugyanúgy vitte a pénzt, erőt, kedvet, mint az

újdonság, naprakész ismeret és képesség.

S megállapodni a legszükségesebbekben sem

lehet régóta, mert az új támadólag lép fel,

a régi meg körömszakadtáig védekezik,

s döntőbírónak újabban a gyereket tették.

De ott is inkább mások hivatkoznak rájuk és

erőltetik mindenkire általánosan a

javaslatukat, kipróbálatlanul, vagyis a

bevezetése egyúttal kísérlet és lutri.

Eközben hirtelen megfordult a viszonyulás,

olyan kifinomult eszközrendszer jött létre, hogy

az előzőt működtető felnőttek nehezen

tértek, térnek át rá, könyv helyett képernyőt nézni.

Az ifjúság viszont már először csak ilyennel

találkozván, annak minden előnyét élvezi,

kezdettől gyakorolja, bele idegződik és

mást használni már nem akar és elutasítja.

Így viszont a hagyományos oktatás–nevelés

megbicsaklik, megfeneklik, feladja elveit,

ha kezdeni akar valamit eme helyzettel,

részsikerért lemond addig vágyott teljességről.

Befolyásolja tehát mindezt külső eszközök

által nyújtott termékhalmaz, ismerettartalom,

képesség-egyoldalúság, – nem saját észerő

old meg feladatokat, kész válaszok riszálnak.

Ekkor pedig mindenkinek tanulnia kell még

tovább, több területen otthon lenni, megnő a

kötelezettség, hisz’ a fiatalok egyedül

nem tudnak megbirkózni a kihívásokkal.