Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2000)

Tehetetlenség és magatehetetlenség közt

éles határt kell húzni, összemosása hazug

állapothoz vezet és senkinek nem célzatos,

mert ténylegesen megbéníthatja a cselekvést.

Végzetes határhelyzet test vagy elme annyira

megbetegedése, leromlása, hogy ápolást

igényel elszenvedője, alapvető mozgást

sem képes esetleg tenni, ágyba szorul léte.

Mennyivel másabb ennél természeti jelenség

által adott és kapott csapás, erős földrengés,

villámcsapás, orkán erejű szél, árvíz vagy más

katasztrofális elemi erőt elszenvedni.

Ilyenkor sem vagyunk azonban teljességgel és

magatehetetlenül kiszolgáltatva, mert tudunk 

valamennyire védekezni, megelőzni bajt

építménnyel, előkészülve fogadására.

Még a vírusok támadását is ellenálló

képességünk megújításával kivédhetjük,

egyéb veszélyes ügyek esetében pedig fel

kell használni adott akkori eszünk velejét.

De amikor a közélet baját vesszük számba,

nem segít tehetetlen bénának tekinteni

magunkat, bármennyire is reménytelennek és

kilátástalannak látszik nekünk a helyzet.

Eleve lemond a változásról, aki csak az

alkalmazkodást tekinti szükségesnek,

ha okosabban közelítünk a kérdésekhez,

mindig találunk jobb vagy szebb túlélési módot.

Viszonylagosan persze, de az is több semminél,

és beindít bennünket, mert ha valójában csak

áltevékenység is, ráolvasásként, imaként,

ezek szerepe nem véletlenül oly megbecsült.

Önszerep felfedezése lehet a nyereség,

hogy mettől meddig tart a hatókörünk és miért

van így, milyen veszteségeket okozhatnánk, ha

meggondolatlanságunk válhatna valósággá.

Sok kicsi megy aztán sokra, de ez visszafelé

szintén ilyen kicsinyes, ne képzeljük magunkat

nagynak, az csak az Isten, és ő azért tehetős,

mert minden erőnkkel és lelkünkkel őt szolgáljuk