Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2036)

Nem elég a sor végére rímet biggyeszteni

a versben, komoly szerepet kell annak kapnia

a tervben, mi kifejezésen túl tereli

a gondolatot, s közben élményt is kell adnia.

Legegyszerűbb a majdnem teljes szóazonosság,

amitől természetszerű lesz az otthonosság,

de mikor csak hasonlóság van a hangok között,

megfelelhet az is, aggódni miatta fölös.

S mikor a valóságból ellentmondás ad mintát,

keresztbe tesz mintegy, hozzá keresztrím társulhat,

életszerűként, hogy ne pazaroljuk a tintát

semmitmondásra, ha tényeken életek múlnak.

Végül érdemes megemlíteni az ölelkező

rímet, egybefoglalja a mondanivalónkat,

amikor előadjuk az igazi valónkat,

ne mondja az olvasó, jöhet a következő.

Hanem szabadon gondolja tovább, ha akarja,

és ez is a szabadvers értelme, nemcsak sima

rímnélküliség, s hogy legyen abban mély vonulat,

saját ritmus gondoskodik róla, s gondolatrím.

Ennyi a majdnem verstanból már elegendő is,

hogy megfordítva a párhuzamot, a versmintát

illesszük az élet dolgaira, hol gyakrabban

hiányzik az összhangzat, mintsem arra mi vágynánk.

Nem jön ki a rím a végén, bárhogy erőlködünk,

a táncdal ebben hazudik, s világos, hogy ezért

szeretjük, mert áthidal érzelmi szakadékot

társtalanság között, kapcsolathálót fon körénk.

S hogy az élet az irodalomtól is ugyanígy

távol ne kerüljön, arról éppen értelemmel

irányított érzelmessége gondoskodik, lát

a pályán, nemcsak néz ki a fejéből álmatag.

Felfigyel minden rezdülésre, mint hajnalban az

ébren alvó, a súlyos mondatok merevségét

a rímek játékával oldja, vagy hangsúlyozza

a nyilvánvalót, mert oly jó elmerülni benne.

Leutánoz minden jót, kikosaraz csábítót,

kivel-mivel rosszul jár, lesz élete erős vár,

s elvontság-mezőre imígyen kirakja

választékul, pofont ne az élet adja.