Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2070)

Igen nehéz valaki gondolkodásmódját

közelítőn elképzelni, utánozni őt, hogy

miről miként vélekedik, és mi a szándéka,

sokkal könnyebb megítélni a cselekedetét.

Több fogódzónk van, főként saját eszünk, nem lehet,

hogy ő annyira különbözzön tőlünk, ne tudnánk

beleképzelni magunkat a helyébe, de ez

túlzó remény, hiszen tényleg nem vagyunk egyformák.

Saját világnéző szemüvegünkkel látjuk

őt is, egész elméletrendszer kerekedne, ha

tüzetesen megvizsgálnánk minden szempontunkat,

amivel megítélésünket kialakítjuk.

Sokkal inkább mi magunk lennénk ezért az, akit

benne észreveszünk és kifejezünk, de érdekes

lehet mégis ilyet játszani, különösen az

ő számára, visszajelzésnek hívja a köznyelv.

És a tudomány egész gyógyító foglalkozást

épít rá, hogy valamilyen szerepet vegyünk fel,

és aztán elbeszéljük, mit éreztünk, játszottunk

benne, a többiek pedig mirólunk mesélnek.

Azok nagyon eltérő meglátások lehetnek

miénkhez képest, amiből okosan tanulhat,

aki nem zárkózott még be teljesen magába

a kapunyitást nehezítő élményeivel.

Másik fogódzó, megismerő eszközünk: oda-

figyelni másokra, meghallgatni, mit mond arról,

amire kíváncsiak vagyunk, akár magáról

is beszámolhat, és áttételesen jelezhet.

S bár vannak, akik szeretnek kifejezetten éppen

arról előadni, hogyan csinálja elméjük,

de ebben inkább nagyzolás van, mellébeszélés

kitárulkozás helyett, van takargatnivaló.

Ilyenkor érdemes lenne kérdést feltenni, de

többnyire nem lehet, nem férünk hozzá vallomás

mögötti valódi énjéhez, lelkéhez, titok

az, ahogy működik, bizonytalansága miatt.

Mégis, a kérdezés remek eszközünk tényleges

tudást szerezni embertársunk képessége

táján, ahogy megközelítenek feladatot,

ami lelkesíti őket, szívesen elmondják.

Mintegy beavatnak tehát belső világukba,

nem nekünk kell ezért mellélövést kockáztatva

kialakítanunk róluk érvényes képet, ő-

nélkülük felesleges, haszontalan, sőt káros.

Félrevezethetjük magunkat önkéntelenül,

valami oda nem valót társítani hozzá,

akit nem ismerünk, félreértjük mozdulatát,

hanghordozását, hangszínét, szeme villanását.

Sőt annyira előítéletesek vagyunk, hogy

egyenesen leszoktató kúrát kellene úgy

vennünk, mint testi bajból gyógyítót, megtanulni

megtartóztatni magunk elhamarkodottságtól.

De ahhoz barátságos, jószándékú, igazán

kíváncsi odafordulás szükséges részünkről,

hagyni kibontakozni a másik felet, ne csak

viszonyítgassuk magunkat ahhoz, amit mutat.

Gondoljunk arra, hogy mi ugyanolyan cipőben

járunk, azaz ha nem akarod, hogy téged

szinte a semmi alapján kezeljenek, befogadó

légy, feltételezve másoknál, hogy van mit.