Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2072)

Feszültség, megterhelés, sorozatos elvárás

feléd a teendők felől, magas szinten való

teljesítés, helytállás, ne készítsenek ki, hogyha

meg tudod tenni, el tudod végezni sikerrel. 

Igenis, erősítsen meg, tartson ki lendület,

hit önmagadban, megnyugvástalálás aközben,

míg a folyamat tart és utána is, gondold el,

mennyivel nehezebb volt, mint amikor vége van.

Ne hozd át ide, szabadidődbe fáradtságod,

hagyd benne a munkában, amit elvégeztél és

elvégzendőként előtted áll, a birodalmad,

fölötte te rendelkezel, eredményreménnyel.

Tekints szét felette, lásd meg részleteiben, mit

kell előbb, mi várhat, bár nem sokáig, sorrendbe

rakva pörgetheted aztán, mint tányérforgató,

mert nem szabad elállnia az elvégzettnek sem.

Nem úgy van az, hogy befejeztél egy feladatot

és lerakhatod a terhét, és aztán vigyázol,

nehogy túl sok nyomja egyszerre a vállad,

mert mindegyik megoldás új kihívást teremhet.

Mint az anyaság a gyermekével, örökétig

kapcsolatban marad, s ha többet szül, különböző

szinteken érkezik hasonló, de nem ugyanaz

a kívánalom felé, és teljesítenie kell.

Belső érzés vezeti, nem külső kényszer, és a

taposómalom hasonlatot visszautasítja

ragyogva, élethivatásnak tekinti, magát

is feláldozza, hogy mindannyiunknak jobb legyen.

A férfimunka sem üresjárat legtöbbnyire,

szakmailag kiképezve különösen nagy a

felelősség, működjön a gép, álljon a ház,

jövő nem zárható ki a jelen mozgásából.

Ilyenek vagyunk mi, emberek, nem élvezetre

születtünk, az csak hab a tortán, és még tortát sem

mindig eszünk, meg kell becsülni ama perceket,

amikor alkotón állunk bele a világba.

És meg kell szokni, amint a napfelkeltét s -nyugtát,

az izom elgyengülését, az ész kopását, és

a megújulás képességét, hogy a boldogság

nem ingyen van, viszont jó, amikor megérdemelt.