Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2075)

Az első embertől az utolsóig csak Isten

láthatja be a terepet, aki nincs, az nem lát,

de aki lát, annak egyúttal lennie is kell,

és hogy van ilyen -tól, -ig, nyilvánvaló számunkra.

Ezért aztán Isten is, aki tájékoztat a

világ keletkezéséről és végéről, másként, 

nélküle, nem lenne erről tudásunk, nem voltunk

ott, mikor megszületett, s nem leszünk, ha megszűnik.

Egyáltalán a létezés fogalmát sem vesszük

máshonnan, mint ez istenség játszadozásából,

idővel, térrel, értelemmel, bennünk vagy kívül

rajtunk, valójában nem tudhatjuk eldönteni.

Nem is akarjuk, jó ez a tudatos termékeny

bizonytalanság, mert ha elkötelezzük magunk

egy megoldás mellett és elavulttá válik,

nehezen szabadulunk tőle, hátrányunkká lesz.

Inkább vállaljuk a szertartásosságot, misét

még ma is, templommal, pappal, misztériumokkal,

ami azért hittitok, hogy életben maradjon,

bár résztvevői félig-meddig megbélyegzettek.

Mint a határkő, melyet dombtetőre tettek, de

aztán új kiosztás levitte a völgybe, vagy a

hegy derekára, mert nem természetes a határ,

hanem új hatalmi erőegyensúly terméke.

Hit dolgában tehát létezik kijelölése

a tévedhetetlenségnek, de csak ha mindenki és

mindenkor akarja, maga a létezés végzi

a változtatást, létezni mindig másként lehet.

Valami létrejött befolyásol következőt,

az pedig vele együtt a továbbit, az összes

pedig újra azt, ami épp kopogtat, s így tovább,

mi más lenne eközben állandó, mint az értelem.

Embernélküliségben is természetesen, de

az nekünk felfoghatatlan, ha egyszer kötődünk

a valamit valamihez kötődéshez, mi volt

előbb, nem kérdés, ha mögöttesen van most jelen.

Istent nem látta senki, de az értelmet sem, mit

látunk, a hatása, s ha nem akként nézzük, semmit

sem látunk, a semmit látjuk, amiről meg tudjuk,

hogy nem létezik, csak értelmünk jó találmánya.

Takaródzni vele, eltakarni az akarat

gyengeségét, hogy már bealkonyul nekünk, szűkül

a világ, szűkül a lehetőség, embertelen

viszonyok ütik fel fejük s tobzódnak rajtunk.

Nem jobb akkor a rend, hit és remény, sőt boldogság?

Ha már élünk, éljünk a legjobb, legfényesebb és

tehát Isten rendelte módon, még ha pincérnek

nézik is őt egyesek, s rendelik tőle a lőrét.

Amitől kábán ténferengnek a világban,

vagy nem férnek a bőrükben, kilépnének onnan,

nem tudják, hova, jobb tehát az értelem hona,

istenbarátsággal tetézve, élet-vőgyelve.[1]

---

[1] Azaz völgyelve. Szénásszekér rakási – borsodi – tájszó. Két vendégoldalt, a szekérderéknél, szekéroldalnál hosszabb rudat tettünk – édesapám, Darai Lajos, aki egyébként kovács volt, és én gyerekként, ifjúként – a szekérderékre keresztben tett két keresztrúdra, és arra szarvat hajtva rakott apám – fenn a szekéren, majd később a vontatón, amikor traktoros lett a téeszben, és én villáztam fölfelé oda – mindkét oldalon ott megálló, sűrű szilárd adagokat, amelyeket be kellett völgyelni, azaz szénával, lóherével, búzakévével, stb. megtölteni a közüket úgy, hogy lenyomva a felétől, kötést adjanak. És ezt soronként ismételve igen magasra tudta szögletesen emelni az általunk is még ismert látványú („kocka” alakú) szénásszekeret, majd később a traktor által vontatott vontatót is. Aztán sodrott vastag kenderkötéllel X alakban lekötöttük a vendégoldalhoz elöl és hátul, tehát négy helyen rögzítve. Szarvat hajtani azt jelenti, hogy egy igen nagy villa szénát villával felemel és megfordítva, mint mikor behajtod a tenyered, mintegy félkörbe hajtja, és akkor a hajtott résszel kifelé, teszi ki a rúdra, majd a többi szarvat mellé, illetve majd az alsó szarvra, másikat, és a két oldalon így elindított réteg közét kitölti a többi villás anyaggal, azaz vőgyeli. Mintha a befelé lévő ujjadra rakná, ha felfordítod az öklöd. A vőgyelni, völgyelni tehát igen szép, szinte költői kifejezés a nép nyelvén, mintha két hegygerinc között a völgyet feltöltenénk szénával. A szarv is a tehén feje két oldalán van (és elég kemény, ha megdöf vele). Kell ennél több?