Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2097)

Ha becsukjuk a szemünk, odalesz a látvány, de

attól még a világ nem múlik el, s hogy hol marad

meg számunkra, valahol a lélek mélyén, vagy a

többi érzékszervben, nem nagyon szoktuk vizsgálni.

Elvben, és sajnálatosan néha gyakorlatban,

kikapcsolt lehet a többi érzékszervünk, tudunk is

vaksüketnémákról, íz-, szag- és súlytalan közeg

előállítható, marad tehát lélekhelyszín.

De a kisgyerek meg azt mondja, „vagyok, nem vagyok”,

amikor lehunyogatja és kinyitogatja

a szemét, nevetünk rajta, inkább hárításképp,

mi nem foglalkozhatunk ilyen gyermetegséggel.

Hogy birtokolnánk világszületés és elmúlás

varázskulcsát, kinyitva és bezárva kedvünkre,

fel sem merül, csak bölcselők, tudósok körében

foglalkoznak valami hasonló őrültséggel.

Hallottunk erről harangozni, de figyelmünket 

más köti le, teljeskörűségre törekvés, mit

mások már elértek, teljesítettek, élet

szempontjából szépet s jót, mi is birtokba vegyük.

Előttünk járó nemzedék minta és kortársi

példa köti le időnket és erőnket, sokszor

az elérhetetlen után gebeszkedünk, pedig

annál sokkal többet kaphatunk befelé nézve.

Elindulva az értékviszonylagosság útján,

hogy egyre inkább szolgálattevőkké válnak

a testi örömök, hajtóerejévé járművünk

röptének, amivel bejárunk szellemi tájat.

Ki-be kapcsoljuk a mozgásmennyiséget, váltva

minőségre, nem hozzávetőleges művészi

teljesítményre, de igazira, bár alkotás

nélkül, mert az szájbarágós, gyengébbek kedvéért.

Most, itt a jelenben, nem távolkeleti bölcsek

beláthatatlanul ősrégi jelenségében,

akiknél egy életen át kellene tanulnod,

hogy közelébe érj az elvonatkoztatásnak.

De csak az elrettentést célzó beszámolókban,

nehogy erre a területre tévedj, erre add

fejed, elhatározásunkra nagy befolyással

bíró tekintélyek gondoskodnak róla egyre.

Mi hát ez a tiltott gyümölcs, lelki tápanyag, mi

már az Édenkertben sem volt elérhető, csak ha

fellázadtunk tiltó parancs ellen, amit meg is

tettünk, mégis nehezen áll rendelkezésünkre.

Vajon mennyországi üdvösségbe betekintés

vonzása vagy veszedelme-e a tudás, avagy

éppen ellenkezőleg, arra figyelmeztető,

hogy most élj, mert elmúlásoddal megszűnik minden.

Ahogy azok számára, kik meghalnak, de az

első emberpár előtt nem volt még emberhalott,

beletekintve a jövőbe, láthatták, hogyan

szűnik meg minden annak, aki egyszercsak meghal. 

Ennek nemtudása volt a paradicsomi szép

állapot, utólagosan értelmezve, de ott

az állati lét túlhaladását jelentette,

rádöbbenést a külső és belső valóságra.

Hogy minden külsődleges belső világunkhoz képest,

idegen is, veszélyes is, ellenségességét

le kell győzni, csak a belső a miénk igazán,

de nem vagyunk egyedül, hiszen van másik ember.

Ő bennünk, lelkünk mélyén él bennünk, nem a testi

érintkezésben, és hogy folytonosságunk legyen,

ezt kell fenntartani, ehhez járul örömhírként,

Éva ténye: „anyának érzem, oh Ádám, magam”.

Nem kellett tehát keresni ezt az Istent bennünk,

aki a lelkünknek eszességében megfogant,

s belőlünk kisugárzó ereje ismeretlent

ismertté tett számunkra, egyre nagyobb mértékben.

A külvilágot és önmagunkat egyaránt, de 

sohasem feladva a feladat vállalását,

hogy magunkban megismételt módon megszenteljük

a létezés csodáját, Istennek megköszönve.

Akinek a fénye belőlünk kiáradva az

árnyékvilágot érzékeink útjába teszi,

hogy feldolgozzuk egyre látványosabb adagban,

egyre nyilvánvalóbban, hogy kedvencei vagyunk.

Neki is, akit magunkban megtalálunk, s annak

is, mit magunknak általa teremteni tudtunk,

de tudva már, hogy ennek végtelensége soha

meg nem álló folyamatban egyesül kint és bent.