Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2098)

Növekedés és gyarapodás életünk kulcsa

lett, mintha megnyitna minden kaput boldogsághoz,

sőt a legfontosabb célkitűzés, hogy alá kell

rendelni neki mindent, még az életünket is.

Mert ez az élet törvényként mutatja többletét

minden aratáskor, állatszaporodáskor, így

szembe menni látszik a valósággal, aki nem

fogadja el, tehát túlnyomó többség igen.

És közelről megnézve a folyamatot, szintén

azt látjuk, hogy miként lesz a magból csíra és majd

egyre nagyobb növény, megnő a terhes nő hasa,

meg össznemzeti termékérték is emelkedik.

Tanuláskor folyton telik a nebuló feje

tudással, mennél több az ismerete, annál több

társítható hozzá, megjutalmazzuk a tudóst

tisztelettel, tekintélye egyre nő korával.

Az emberiség összlétszáma pedig kétséget

kizáróan most a legmagasabb története

során, mindenütt a termelés kiterjesztését

látjuk, hogy javakban korlátlanul dúskálhatunk.

Ezzel szemben az újkor hajnalán mily kevesen

voltunk, fehér foltokkal jelöltük a térképen

Afrika és más földrészek ismeretlen, bár nem

lakatlan tájait, járhatatlan őserdeit.

A középkorban pedig olyan kevés tudás állt

rendelkezésre, hogy a megélhetésért kellett

csatába menni egymás ellen, kifosztani

ostromlott várat, elhajtani állatot, embert.

Az ókor ugyan klasszikus, szép arcát mutatja

felénk, de csak mert felújították istenekkel

teletűzdelt világukat mintaadónak, a

mítoszokat világirodalmunk alapjának.

Az őskorban pedig igen kevés embercsoport

barangolt vagy csatangolt a hatalmas Földön, s a

reménytelenség jellemezte kicsinységüket,

minden téren igen kevés lehetőségük volt.

Ama ősrégi ember tele félelmekkel és

hiedelmekkel, vadállattól, villámcsapástól

képtelen volt védekezni, csoda, hogy életben

maradt, sokára indult be valódi haladás.

Mindezt felszínes, érdek diktálta növekedés

mondatja, hangoztatja, igaz, hogy jó régóta,

de nem mindenütt, csak azok részéről, akiknek

a modern világ küszöbén vezérszerep jutott.

Valóságos fejlesztésre fordították addig

felhalmozott aranyukat, ami csak fedezet volt,

de elhitették, hogy elegendően sok a

sok nagyralátó tervük megvalósítására.

Városokat bővítettek és rengeteg újat

alapítottak, kézművességük felváltotta

az ipari termelés, közlekedés mezején

a találmányok sosem látott eredményt hoztak.

Mint az egynyári növényeké, olyan gyors lett a

növekedés, elhitették, hogy mindenki meg tud

gazdagodni, aki nem marad ki az áradat

táplálásából, életük beteljesíthető.

Észrevétlenül tört utat tömegcselekvésben

és törekvésben az Istenbe vetett hitet és

a gondviselést felváltó új ígéretvallás,

a korlátlan növekedés Új Paradicsoma.

Nem az Olümposz, nem a Valhalla, Eldorádó

lett az ígéret földje, vasutat fektettek le

Távol-Keletre és Vadnyugatra, gyarmatokat

teremtettek és rabszolgamunkát végeztettek.

Minden rendben lévőnek látszott, megváltották

a világot gyakorlatban, nemcsak erkölcsileg, úgy

hitték, látták, amikor egyszercsak elfogyott 

a lendület, határához ért a behatolás

az ismeretlenbe, körbeértek a földön, nem

maradt hivatkozás a kegyetlenségre, utol-

érte a szekér a lovat, hírét a hazugság,

divatba jött szemellenző helyett észkritika.

Körforgást észleltünk földön éppúgy, mint az égen,

hogy növény növekedése tápanyagot kíván,

szoros kapcsolatban az állatvilággal élnek,

nélkülük a teremtés koronája éhen hal.

S fennmaradni csak akkor lehetünk képesek,

ha az anya áldott állapota többé nem terhes,

a ma ritka természetességet szaporítjuk,

s lélekben gyarapodunk végtelen Isten felé.