Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2099)

A gyermekeinket annyira féltjük, hogy szinte

mindent megtiltanánk nekik, persze minden rosszat,

ami velünk megtörtént, mert azt gondoljuk, hogy meg

tudjuk óvni őket a bajtól, ha közbeszólunk.

Hogy ne tedd ezt, ne tedd azt, maradj ki a balhéból,

ne menj oda, ne keveredj bele, ne izgasson fel,

amiből majd hamar kiábrándulsz, felejtsd el a

szerencsét, ne higgy megtévesztő dajkamesékben!

Csak a munka, a szorgalom hozza az eredményt,

légy kitartó, ne hagyd abba, mibe belekezdtél,

a most hozott áldozatod megtérül jövőben,

hogyan leszel komoly ember, ha mindig hülyéskedsz?

Az iskolában igen hasznos jól viselkedni,

mert a tanárok megjegyzik maguknak, ha oda

nem valókkal megzavarod a tanórájukat,

egyébként felnőttektől sokat lehet tanulni.

És a nagyobbaktól is, s ne kezdj ki velük, kerülj 

csoportokat, akik isznak, kábítóznak, aztán

már nem tudják mit csinálnak, odáig sose juss,

hogy elveszted az önkontrollt és nem tudsz magadról.

Persze nem szeretnénk fürdővízzel kiönteni

a gyereket, amikor így beszélünk, azaz az

óvással egyúttal megfosztani szerettünket a

saját élménytől, hogy átéljen dolgokat ő is.

Mert valljuk be, legalább magunknak, hogy amikor

mi voltunk fiatalok, sokkal többet lógtunk a

szeren, ahogy akkor mondtuk, azaz bejártuk

a kalandok sorát, nem voltunk olyan jófiúk.

Ha addig nem, legalább a katonaságnál, mit

ma elmagyarázni sem tudunk, mi fán termett az,

s bár kidobott időnek mondják sokan, de próba

volt az életre, könyörtelen színtiszta valóság.

A munka világba sem úgy csöppentünk bele,

mint az a nagykönyvben meg van írva, elég sokat

szenvedtünk, kerestünk, mire megtaláltuk ha nem

is a legjobbat, de azért meg lehetett szokni.

A szerelem sem a filmek szerint alakult és

értintett meg minket, ám ezeket igen nehéz

közölni velük, akiket széltől is óvnánk, de

így majd nekik is lesznek megpróbáltatásaik.