Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2100)

Hogy mondanád magyarul az asztráltestet, mire

a lélekvándorlás-tanod alapozod, hogy az

halálunkkor eltávozik belőlünk és olyan

élő emberhez csatlakozik, kivel egyezik.

Ha csak érzelmileg, mert nincs másra igénye, az

jó, mert hamar talál olyat, ha értelmileg is

azonosulni akar gondolatvilágával,

akkor sokáig keresheti, mire rátalál.

Akkor tehát több ilyen létezhet egy emberben,

kérdezem joggal, hiszen eddig úgy tudtam, mert azt

hirdette ez a tan, hogy születendő magzatban

születik újjá az ember, így annak lelkeként.

A bizonyításod az álomlátásból veszed,

hogy ott ez a vándorlás életünkben is többször

megismétlődik, másik emberbe bújunk bele,

akár idegenbe, és ébredve csodálkozunk.

Az a félig idegen szó tehát „csak” a lélek,

melyet a mi műveltségünk önállónak ismer,

hogy inneni világról képes az onnanira

átmenni, s ide a születésünkkel érkezik.

Egész kereszténységünk, azaz egész világunk

épül rá, hogy lelkét mindenki Istentől kapja,

mely a halállal innen eltávozván őhozzá

megy vissza, ítéletére várva folytatásra.

Hogy milyen lesz, itteni életünk határozza

meg, ezért nem mindegy, hogy jót vagy rosszat teszünk-e,

amikor mi dönthetjük el cselekvés irányát

és eredményét, ebbe minden bele kell férjen.

Benne kell legyen minden törekvésünkben a mi,

és társaink érdekében, hogy mindenkit hagyjunk

boldogulni, sőt még a természet felé is meg

kell tartanunk törvényeit, hogy fentartson minket.

Ellenvetni istentagadók e világnézet

ellen azt szokták, hogy ez felesleges függelem

vállalás, mire nincs szükségünk, megköti kezünk

és lemondunk kínálkozó lehetőségről.

Akkor inkább a keleti körforgáselvet kell

választanunk, – ám lényegünk nem túlvilágon van,

itt kell teljesítenünk teljesség felé menve,

ezért kell saját hagyományunkat megtartanunk.