Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2101)

Hogyan élünk, élnek ma az emberek, hogy megtudd,

tényleg utazni kell, távolabb lakókörzettől,

megláss különbségeket, mert csak abból láthatod

meg a lényegi egyezést az emberségünkben.

Vissza is fordít az ilyen tapasztalat a saját

kis életedet másként látni, már itthon, eddig

észre sem vett jellemzőket kiemelni, mintha

most fedeznéd fel először, ami mindennapos.

Például a beszélgetés ténye, otthon olyan

megszokott, amikor köszönéssel kezdődik a

találkozáskor megejtett néhány szó, de lehet,

megálltok és hosszan is kifejtitek. amit kell.

Külföldön, idegen nyelven hallgatva társalgást,

őket beszédesebbnek érzékeled, hangosabb

a szavuk, mert kicsit bántja a füled, anyanyelv

nem kelt ilyen riadalmat benned, hogy nem érted.

És ha a vendéglátóid értik, elgondolkodsz,

hogy a távolsággal együtt nemcsak a föld hajlik

a lábunk alatt, a Földgömb, bár nem érezzük, de

a nyelvek is változnak, köztes tolmácsolókkal.

Ők, akik mindkét nyelvet értik, összefonódik

bennük, mint ujjak az összekapcsolt kéz esetén,

te nem élheted át ezt a kettősséget, akik

közvetítők, igen, s igen fontos a szerepük.

Ha még messzebbre mennénk, újabb nyelvhatárra, ott már

mások lennének a következő nyelvet, és így

ismét kettőt ismerők, s nem tanult tolmácsokról

van szó, hanem a természetes együttélésről.

Aminek tehát teljes szétszakítása nagyon

természetellenes, amin mindenfajta előny

kiiktatását, tiltását, sőt büntetését kell

értenünk, bizonyos korszakokban erőszakkal. 

Mintha nem engednénk át az esőfelhőket az

országhatáron, ha a tudás, tapasztalat nem

tud közlekedni köztünk, népek között, hiába

saját eredmény, nem válik emberi közkinccsé.

Mert egyébként nem számolgatjuk, ahogy élünk, mi

származik tőlünk, mi máshonnét, ha egyensúlyban

van, változatosság igazi gazdagság, a 

mi értékünk egyetemessé lesz, s másoké is.