Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2102)

Hogy ugyanoly szívós-e az erkölcs, mint az élet,

nem szoktuk mérlegelni, nem jut eszünkbe ez így,

sőt, külön-külön szereplőnek látjuk létezés

menetében, külön pályán futva, más jelleggel.

Az élet olyan erőteljes, mint a tűz, amíg

van lehetősége, gyúanyaga, csak pislákol,

majd lángra kap, mindent elborít, diadalmasan

égeti idejét, valami eredményt hozva.

Ha ember szolgálatba állíttatott, meleget

ad, vagy perzsel, lakályosságot, főtt ételt, s gőzzel 

áramot termel újabban, de ha a természet

szítja, tájat rombol, letarol erdőségeket.

Az élet szintén tekinthető emberszempontból

szerveződőnek, mi van értünk élővilágban,

s mi ellenünk mérgező ételek, vadállati

támadások alakjában, és még mást is jelent.

Azt, hogy mi magunk is élünk, létfeltételeink

a szükségleteink, teljesülniük kell, amint

a tűz elalszik, ha nem kap levegőt, elfogy az

éghető anyag, minket is táplálni kell mindig.

Égünk tehát mi is, és a tápanyag mellé még

más is kell, mint tűznek levegő, léleknek szellem,

ami célkitűzés követelményként szigorú

szabályozottságunk, az embertermészet-törvény.

Amíg kis remény van elérni, bármily nagy legyen,

hajtunk érte, életben tart, reménykedünk, de még

a legkisebbért is tovább küzdünk, mint elsőre

gondolnánk, túléljük felszínes megítélésünk.

Ez a mi erkölcsi egyedülállóságunk, mi

embert tesz, ezért nem engedünk a negyvennyolcból,

ez a szellemi kenyér, de nem mindegy, minek a

szolgálatába állítjuk lelkesedésünket.

Érzelmi alapon könnyű félrecsúszni, ami

veszélyes is lehet, követni hamis irányt és

azért feláldozni magunk tényleg földi pokol,

azt mondhatjuk rá, hogy az ördög incselkedése.

Értelemmel belátottat és a hagyományból

követettet egyeztetni erkölcsi érzékkel,

míg szusz van bennünk, olyan sikerélmény-tápanyag,

hogy életünket végtelenül meghosszabbítja.