Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2105)

Értelmünkkel azonosítjuk magunk körül

a dolgokat, a világot, de legfontosabb, hogy

önmagunkat is korábbi állapotunkkal, és

ebben a folytonosság igencsak megnyugtató.

De érzelmi vihart kavar abban, kinek ez nem

sikerül maradéktalanul, nem ismeri el

korábbi magát folytatandóként valamilyen

jellege, esete miatt, ami elvetendő.

Persze csak utólag, különben nem tette volna,

és jogosan, ha külső befolyás intézte úgy

számára, hogy személyisége hiányt mutatott,

áldozatául esett rossz körülményinek.

Ennek felismerése viszont megnyugtathatja,

de attól még sebként is sértheti, nehezebben

él tovább, mint akivel minden rendben volt mindig,

ám idő múltával rendszerint begyógyul sebe. 

Már csak figyelmeztető emlék marad, ennyiben

viszont többlet azokhoz képest, akiknek nincs ily

tapasztalatuk, ideje tehát megfigyelnünk,

mi teszi egyéniségünk megszakítatlanná.

Úgy is mondhatjuk, hogy miért vállaljuk

magunkat, egy idő után még csínytevésünket is

el merjük mesélni, rossz életútra lépést,

tanulságként mindenkinek, aki hallgat minket.

Növekedést és gyarapodást érzékelünk az

életalakulásunk során, s ugyanaz vagyunk

gyerekként, mint fiatalként, majd felnőttként, de ez

napi szinten is érvényes, sőt, pillanatonként.

A gondolkodásunk van tele az emlékező

képességgel, ami kiemeli a fontosabb

történéseket és azok alkotórészeit,

hogy megőrizve beszélgetésébe bevonja.

A sok-sok benyomáshoz, ami elér bennünket,

a legtöbb esetben valamilyen érzelem is

társul, és azzal együtt idéződik fel, mikor

szükségessé válik fogalmának használata.

De azért is kell észnél lennünk ezen a téren,

mert mások megítélése nagyon számít,

tévességét mindenáron ki kell javítanunk,

s mi is törekedjünk róluk igaz véleményre.