Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2121)

Szépen kell írni! – e parancs nem a külalakra

vonatkozik, hanem valósággal vonatozik,

de még e hangzatosság sem teljesít rendesen

követelményt, a szépirodalom lehet csúnya

tárgyú, mégis szép, mint színpadi szomorújáték,

minek idegen szava is megrögzült régen,

többet is használt, talán hogy feloldja jelentés

fájdalmasságát, míg ellentettjénél a vidám

jelzőt magyarul mondjuk, nincs takargatnivaló,

amint a két véglet közti széles tartalmat is

valósághűen kell megjeleníteni, mert csak

így érezzük hitelesnek, éljük át a szavak

meghúzódó tanulság-természetét, szépségét.

A beleélés igencsak szükségeltetik az

olvasott irodalom esetében is, amit

nem az olvasó nyakába kell varrni, ha nem megy

neki, – költőnek, írónak kell teljesíteni.

Más kérdés, hogy azért megtalálja zsák a foltját,

ha keresi, baj azzal van, ha mások tukmálják

rá, valamilyen irányzat hívei, amivel

növelni akarják hasonlón látók táborát.

Tehát igencsak megtalálja közönségét a

színes, tartalmas, igazságokat kifejező

mű, ahol fogyasztójában megpendül nemcsak az

értelem, hanem hangulat, helyzeti élmény.

Végére hagytam a tisztán gondolatiságot

közölni, közvetíteni szánt írást, mint ez itt,

amiről legnehezebb eldönteni értékét,

megéri-e figyelmünket, ráfordított időt.

Igen, talán még akkor is, ha nemmel felelünk,

mert az elméleti tapasztalatképzést az is

megoldotta, ellenmondásra rávilágított,

észrevétette velünk, mennyire felesleges.

Ráadásul azt érezzük, e téren egyéni

ízlésnek kevés hely jut, mert az egyetemesség

a fő követelmény, és egyúttal a megoldás

kulcsa, mi megnyitja az elvi mennyországunkat,

az pedig csak szép lehet, de az egyetértéshez

a könnyű mellett többnyire nehéz út vezethet,

azért kell feltárni, hogy végigmehessünk rajta.