Darai Lajos: Naplóbölcsességeim (2123)

A nyugalom megzavarását igazán nem az
éjszakai alváskor támadt erős zaj, zörej
jelenti, amire felébredünk, hanem ébren
a lelkünkre egyre csak nehezedő hírözön.
Hiszen még égzengés közepette is tudunk jót
aludni, ha zárva az ablakunk, vonaton is,
buszon, repülőn, hangosan szóló tévé előtt,
ott a nyugalmunk biztonságosság biztosítja.
Hányszor mondjuk, hogy már itt sem vagyunk biztonságban,
kisebb ügyekben, ha ránk törnek törekvők, rössel
nyomulók, kéregetők, hangoskodók idegen
nyelven, zajongók erdőben áhítatos csendben.
De a pillanatnyi, nem jelentős zavarkodást
nem vesszük támadásnak sem a testünk ellen, sem
a személyiségünk ellen, mert tudjuk, elmúlik
előbb-utóbb, hamarabb, minthogy hozzászokhatnánk.
De mi egyre megszokhatatlanabbul, rejtetten
vagy nyíltan jelentkezik, tudati fenyegetés,
riogatás, a lélek rákfenéje, furmányos
mód, hogy ne tudd kitörölni a gondolatodból.
Ez pedig megelőlegezett megsemmisülés
a következő világégésben, s másodikként
a ráadás, hogy ez küszöbön van, itt kopogtat,
akár napokon belül kirobbanhat, és végünk.
Valahonnan elindul és olyanra utalva,
ami egyébként valóságos, azt túlozza el,
nagyítja fel veszélyes lehetőségként, de az
átvevők már tényként és kicifrázva szajkózzák.
Lehet, csak valaki, aki meghatározón nagy
erőt birtokló hatalom élén áll, pongyolán
magát kifejezve csacsog, poénkodik netán,
hergeli közönségét, de persze céllal teszi.
A másik éppen a szigorú, feszes és igen
fegyelmezett fogalmazással akar félelmet
kelteni, nem kimondva, de mégis megpendítve,
sejtetve, hogy kész akár a végsőkig elmenni.
Nem lehet megszokni e dörgedelmeket, mint a
villámlás utáni dörejt, mert véletlenül is
elsülhet a puska, ez motoszkál a fejünkben
most már szünet nélkül, megzavarva nyugalmunkat.












