Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 332.

 332.

Végre tudomásul kellene már venni,

hogy ami van, létezik, nem lehet, hogy nincs,

nem lehet, hogy nem volt, ha ő a mindenség,

sehogy se lehet mondani róla, hogy nincs.

Mégis mondjuk és keresünk valakit, hogy

elébe tegyük – a világnak, hogy legyen

teremtője, hiszen máskülönben miként

lenne lehetséges, hogy létezik világ.

De ez a gondolatmenet nem állhat meg,

mert akkor a teremtőnek is kell legyen

teremtője, és annak is, s így tovább a

végtelenig, ami értelmetlen lenne.

Akkor hogy van tehát? Úgy, hogy a nincs az nincs,

csak viszonylagos hiány, és ebből indul

minden képzelet, mindenre kiterjedve

vélvén a hiányt, a semmit létnek mondva.

Ami önellentmondó létértelmezés

és csak hatalommal lehet fenntartani,

mert a józan ész mást mond, azt, hogy nem

tudunk a végére jutni: nem jó kérdés.

A jót kell kutatni, nem feledve nyelvünk,

melyen a világ dolgait megnevezzük,

és akik e nyelvet ránk hagyományozták,

világból nem vitték ki fogalmainkat.