Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 353.

 353.

Vannak szavak, melyek kimondatlanul is

szólnak bennünk, hangosabban minden másnál,

fontosabban a hangoztatottaknál és

teljesebben kifejtett elméleteknél.

Pedig csak bevillan pillanatra képük,

majdnem észrevétlen, mégis tudunk róluk,

sőt, igencsak számon tartjuk létezésük,

enyhe mosollyal nyugtázzuk, hogy megvannak.

Lehetnek akár rossz szokásunk tanúi,

gyengeségünk őszinte beismerői,

de reménykedésünk vigaszága is,

messze járó szerencsénknek szemrehányás.

Leglényegük, hogy mindenkitől titkoltak,

nem kötjük orrára ellenségeinknek,

még barátainkat sem traktáljuk velük,

csak mibennünk maradhatnak békességben.

Hiszen nem biztos, hogy bírnák a kritikát,

vagy másokban megértésre találnának,

épp tőlük vagyunk különbejáratúak,

nélkülük nem tudnánk különbözők lenni.

Egyenesen biztonságot parancsolnak,

a legmélyebb hitből építik lelkünket,

általuk távlatokat beteljesítünk,

ők alkotnak bennünk méltó emberséget.