Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 391.

391.

A kötél rejtelmesen fonódik eggyé,

mert nem látunk tapadó szálai közé,

a kötelem olyan igaz kötelesség,

ahol a kapcsolat nem enyém: a közé.

Mennyi szállal kötődünk egymáshoz egyre,

lehet, hogy még nem szoros, vagy már túl laza,

jogos elvárásra épülve, nem kegyre,

ettől lesz a család otthon, világ: haza.

Itt már vége is lehetne, de a kötél

végteleníthető módon folytatódik,

még háború utáni jövő sem sötét:

nemzedékről nemzedékre sebet gyógyít.

Nemzedékről nemzedékre teret hódít,

az addig belakottakon túlhaladva,

régivel az új világ behálózódik,

fémsodronyt, távvezetéket alkalmazva.

A szükség a műszálat is feltalálta

és divatos lett a felszínes kapcsolat:

kevésségét a többségre rátukmálta,

de lepereg rólunk hálótlan vakolat.

Aki élt, attól nem szakadunk el soha,

mint magzatok is szívünkben – alatt – élnek,

legsűrűbb hálózattal agyunk a csoda,

hullámán társaink, tárgyaink beszélnek.