Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 456.

456.

Sokáig nem hagytak lelkendezni jónak,

békének, egészségnek bennünket, világ

előremenetelének, hitet szónak, –

kinek jó az, hogy lelkünk lett ilyen sivár?

Hiszen a Föld s a természet elrendezi

a maga dolgát, akár beleszól,

akár nem az ember, úgy végtelenezi

lét a létezést, hogy gyászt fénnyel teleszór.

Emberként találtunk kiutat a bajban,

de csak összességünknek szerephez jutva,

szélsőséget elviseltünk áldozatban,

túlélőké hálás emlékezet kútja.

Szokás összekeverni a szép kedvelést

a felsőbbrendűség indoklásával,

hogy van, aki nem érdemel mást, csak verést,

mert születéstől azonos a szolgával,

és az a többség, mert a fényűző élet

kevesek által megérdemelt kiváltság,

így földi valóságként istenség éled,

képviselők kapják: bűneinkért váltság.

Alig volt s van ebben régóta kivétel,

félrevitték hatalom értelmezését,

mintha nem természetből jönne az étel,

pénzbirtokláshoz kötve a köz értékét.

Mintha nem lenne érdek, hogy szaporodjunk,

növekedjünk együtt üdvös bölcsességben,

pedig kiválasztásra igent kell mondjunk,

hogy kiválóságra épüljön az érdem.

Azaz hogy tiszta lélekkel boldoguljunk,

mennél inkább kerülve szélsőséget,

elért eredményeinkre igen mondjunk,

visszatérve magunkhoz lesz világ kerek.