Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 631.

631.

Párhuzamos világokat feltételez,

kinek kevés evilági magyarázat,

pedig csak nem megfelelően tételez:

természettörvény helyére lép varázslat.

Nem véletlen, hogy emberszerűnek véljük

az istent, úgy képzelve, hogy rajtunk túlnő,

alig ismert magas hatalomnak féljük:

szellemi létezése elménken túllő.

De ki ismerős szóval céloz bennünket:

minden műve köztünk kinyilatkoztatás,

rossz akaratunkért, tettünkért ő büntet,

s nem: azonosítatlan beavatkozás.

S velünk javíttatja ki, ha megtévedtünk

s eltértünk a kijelölt helyes úttól,

neki duzzad mellünk, hálás büszke kedvünk,

ha siker és öröm szabadít a bútól.

Oly állapotban is feléje kacsintunk,

érezve: a világ legjobb versét írjuk,

mert mi is szeretnénk tenni dolgunk szintúgy,

ahogy őáltala a világát bírjuk.

Úgy összeölelkeztünk eme valóval,

hogy tudjuk, belőle jöttünk s hozzá megyünk,

emelkedett létét példázzuk föld-sóval,

mitől ízes élet, akármerre megyünk.

Őt helyettesíteni földönkívüli

fejlettebb lények köztünk kószálásával,

minthájával, soha nem fog sikerülni,

mire megismerhetetlenségük rávall.