Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 635.

635.

Szavak kavalkádja, ömlesztve, sorjázva,

de azért szókapcsolatokat mutatva,

mik az egész ál-értelmetlenségének

alárendelve, lényege magvát adja.

S hogy az a mag szétmállik, sorsa kétséges,

megfogan-e valaha és kiben: hangsúlyt

kap céltalansága, kimódolt semmije,

hörgő kiáltása közöny hamvába fúlt.

Olyan kis micsodákat ragad meg, alig

látsz valamit, pedig már sokat olvastál

belőle, úgy fáradsz el, hogy nincs is mitől,

elpárologván felhőt sem tartalmazván.

De szegődj hívévé, vesd bele magadat

emberkísérletbe, s kiderül végére,

ha belemerítkezel híg világába,

ennyi badarság közt erényed megél-e.

Becsüld meg, hogy milyen kitartóan hülye,

nem enged magából jobbat kiszenvedni,

s éppen ezzel próbál diadalt aratni,

nem lehet már rosszabbat szemére vetni.

És ha ő így még továbbra is létezhet,

valamit megmutat világunk odvából,

züllött mélységeknek halvány reményéből,

hogy ki lehet mászni förtelem poklából.

És ha mi kimaradtunk belőle, az nem

szerencse volt, hanem tudatos választás

tisztább ügyek mellett: sima úton járva

egyértelműsített létalátámasztás.