Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 655.

655.

Diadalittasak igen ritkán leszünk,

sokan nem is ismerhetik ezt az érzést,

mert vallásuk vállalása szerint földi

élet után indul hasonlót megélés.

Indulhat, ha méltók lettünk rá evilág

színpadán szerepelve, hol minden lépést

nemcsak a következő perc, vagy holnapi

túlélés mérlegel, de öröklét-kérdés.

És nem képzelgéssel annak megfelelni,

ami teljesen ismeretlen előttünk,

hanem tudásunk és képességünk arra

fordítani, hogy jó emberként időzzünk

– másokkal együtt odaérve – a csúcson,

mit korszakunk legnagyobb erőfeszítés

árán elérhetőnek kijelölt nekünk,

s mitől sokakat elzár önzés-kerítés.

Sőt, fal az, honnan visszaverődő látszat

emel pajzsra, nem valós eredmény ténye,

harcban szerzett győzelem és zsákmány ragyog

egy ideig, de hamar megkopik fénye.

Mert nem földi mivoltunkat kell táplálni,

az úgyis kikövetel mindent magának,

de a szellemit, eszme-tornyot építve,

hogy ledöntsünk minden felhő-kakukkvárat.

Éljünk: múltat belakva, jövőt idézve,

ami nem is tudjuk, mekkora kihívás,

igazságra jutni, azt teremtve benne,

örök lelki diadaloszlopra írás.