Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 715.

715.

Ha fogytán az emberség, nő a félelem,

és ez békeidőben is megvalósul,

a fenyegetés elől nincsen kegyelem,

kegyetlenség nyomán még több veszély tódul.

Őrület-futótűz felperzsel sok földet,

mígnem kemény ellenállásba ütközik,

mert nagy távolban már nem annyira csörtet:

ki itthon nagylegény, külföldön üldözik.

S eszme-falba ütközik a támadó,

magára marad tarthatatlan vélemény,

mert egyre népszerűtlenebb a hangadó,

szélső kilengésből visszatér a remény.

De egyensúlyért igen meg kell szenvedni,

mert alig lehet kikerülni a harcot,

te megbocsátasz, de ő nem fog engedni,

életet is vesztene, ha már az arcot.

S amikor a megtámadott áll nyerésre,

látjuk, hogy a vesztesnek semmi sem drága,

pedig nincs igaza, s sehol kőbe vésve,

vágya a sok áldozat, magával rántva.

Ezért az ördögi móddal nem megy sokra,

és csupán időlegesen nyerhet teret,

tudhatjuk már most is, bár még hideg pokla

próbál meg bennünket, tagadva az eget:

Tagadva Istent, mert az ő akar lenni,

ezért dob el minden szép testvériséget,

de ezt, hogy együtt tudunk előre menni,

hitelvet, még mélyebbre lelkünkbe éget.