Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 753.

753.

A régmúltat is jelenné téve szoktuk

említeni, mert bár ideje mondottan

messze került, a kép róla egyidejű

lélegzetünkkel, elevenként fellobban.

Majdnem olyan, mint mi ma is elérhető,

képzeletből vettel egészíthetjük ki

teljes valóságként megragadhatóvá,

belesimul jelenbe, abból nem üt ki.

Más dolog, amikor saját emlékezet

jön elő közeli vagy távoli múltból,

milliárdnyi agysejti viszonyainkat

illető rétegzettségű forráskútból.

Változást különösen magunkon látunk,

és a környezet is lehet teljesen más,

ugyanúgy jön elő, amint álmainkban,

„még fiatal voltam”, s „az a ház gerendás”.

Ma már vakolt, színes, s a fejünk meg őszül,

többet nézünk visszafelé, mint előre,

a jövőből jó lenne nem kimaradni,

noha óbor kezdetben nem lehet lőre.

Így megalapozottan annyi mondható,

amit tudománnyal ma már beláthatunk,

ami a világon mindig belül marad,

de ott végtelenül eligazodhatunk.

Ezt elősegíti túlra vágyakozás,

hová a tudós lát, a többiek is majd

egykor, de az élet ma akar győzelmet,

miből minden új gondolatcsíra kihajt.