Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 777.

777.

Vannak, akik bele sem gondolnak, milyen

hatással van másokra, ha ők magukban,

elefántcsonttornyukban úgy éldegélnek,

olyan elvi síkon, mire más nem bukkan,

de őket ez akkor is kielégíti,

ha senkivel nem osztoznak tudásukban,

mert vagy közölhetetlen: még csak sejtés, vagy

felfoghatatlan magas-mély eszme-zugban.

A tartalom szólhat múltról és jövőről,

lehet felfedezés, mit mindenki megért,

ha meglát, vagy találmány, megvalósítás

előtt vagy után, mely érdek-ébresztve sért.

Sokszor azonban nemhogy közkinccsé nem lesz,

de még rendesen ki sem fejti a gazda,

magamagának se, mégis van értelme

így gondolkodni, végül mégis lőn haszna.

Egyrészt környezet emberi természete

a kíváncsiság, és valami mértékben

mindenki szeret kicsit kitárulkozni,

vagy óhatatlan közlés elszólásképpen,

de azért megérzik legalább, átveszik

újdonság ígéret tüzének melegét,

másrészt a tudás ajtóját ki kell nyitni

valakinek, kopogni rajta nem elég,

ha hozzá akarunk férni mindahányan,

viszont minthogy nincsen se közös kéz, se ész,

egyéni tudatban jelenhet meg csupán,

s lesz elfogadott, elméletként átvéve, kész.

S ami ebben a folyamatban kevéssé

tudatosult még, hogy közlés elmaradása

esetén is megtörténik az átadás,

minek mikéntjének dívik kutatása,

de csak ímmel-ámmal, mert beleszólnának

mindent kisajátítók, elhallgattatva,

eltitkolva a módszert, jó eszközünket

őket félreállítani magunk adva.