Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 796.

796.

Észrevétlen lesznek kis tettekből nagyok,

naponta ismételtekből felhalmozott,

kislépésekkel gyűjtögetett eredmény,

a hasonló folytatódására remény.

Még csak nagy szavakra sem lenne szükségünk,

ha lelkünkből csak kis áldozatot tépünk,

s amikor rászorultakká válunk ritkán,

elgondolkodunk közösség örök titkán.

Egyébként egymáshoz közel kapcsolódunk,

hogy kézzel is elérjük, akihez szólunk,

majd tisztelettel álltunk oly varázslatot,

mi távolit közeliként bemutatott.

Ilyenként leginkább csillagok adódtak,

nyüzsgő világukról megfejtések szóltak,

hogy egész a földig leér a hatásuk,

hősökké változva lett itt maradásuk.

Akikre aztán nagy tetteket pakoltak,

ha rosszat tettek, érte eget okoltak,

születtek belátatlan magyarázatok,

azóta vagyunk nagy dolgokra vakok.

Pedig már sikerült közel hozni mára,

megnyílt messzi földi események tára,

képet, hangot, mozgást valódinak érzünk,

közben sebeinkből valóságot vérzünk.

Elhitetik velünk valakik nagy tettét,

pedig minden ember lép ma is kicsikét,

naggyá nőtt teljesítményt mutat rombolás,

minek nyomán az építés is tombolás.