Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 831.

831.

Kőrengetegekben járva elcsitulunk,

elakad szavunk, amint dicsérni kezdünk

– magunk módján – tornyosuló hegyeket,

a látvány elragad, hogy hitetlenkedünk:

ennyi szikla oly magasra hogy jutott fel,

honnan az alátámasztás a fenséges

csúcsok, szirtek óriási tömege alatt,

elámulsz, mégha ízlésed mégoly kényes.

Távoli vonulatok előtt magányos

kisebb hegyek fenyőfa bundában állnak,

mi pedig úgy élvezzük a magaslatot,

lábunk előtt hever e világ-kínálat.

A szálfák a völgyből a tetőig érnek,

és a hegyoldalak zöldje pompázatos,

lábad alá nézve mezei virágok,

élénk színeikhez nem várunk illatot.

Lejtő derekán menve, lenézve, pokol

szakadéka tárul: oly messze az alja,

de a félelmet a csodálkozó – szívet

is megerősítő – vágy lelke takarja,

hogy mennél tovább maradjunk és megéljük

e szellemi gyönyört nyújtó jelenséget,

s hogy ide majd még egyszer vissza kell jönnünk,

egyértelmű, mert a lét itt nem ér véget

sosem, hanem végtelen valóság áldoz

folytonosan, hűségesen hites hálát,

hogy az elmúlásnak szele sem csapja meg,

bár szél, fagy, vihar dúlja, tartja a vállát.