Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 841.

841.

A táncművészetet nézni kell, nem írni

róla, nincsenek szavak az érzésre, mit

kelt a mozgási harmónia és vadság,

testekkel alkotott kör: látványi zenit.

Kígyóként tekeredik összefonódva,

az összetartozás örök jelképeként,

mindenki hozzáteszi magát karöltve,

mutatványként látunk közösségi erényt.

Lépésekkel váltakozik a helytállás,

aztán az alakzatok mintái fűznek

szövetté: tarka rétté vagy sakktáblává

figurát, miközben felleget űznek.

Pillanatonként változik a leosztás,

mintha kártyapartin csapkodnák lapjaik,

odadobbantanak és hátra húzódnak,

közben a test képe örömet vonaglik.

De be-be tud ütni közéjük fájdalom,

szétfreccsennek csapástól, félve riadanak,

síró hajladozás nehezen tisztul,

összefonódottan lelket csitítanak.

Ki-ki kirobban közülük egy-egy bátorság,

vakmerőséget súroló nyaktöréssel:

a bakugrások rögtön kúszássá válnak,

könyörgő imához levegőbe térdel.

Akad hamarosan gyengébb nemből párja,

együttesük tánca szemet gyönyörködtet,

kapcsolatuk kifejt minden változatot,

csodáljuk, hogy honnan jön ennyi sok ötlet.

Aki mindezt kitervelte, betanítja,

annyira a képzeletet feszegeti,

hogy szemünk elvásik, követni már nehéz

ennyi káprázatot: siker fényét veti.