Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 863.

863.

Sétálni erdőben azért kellemesebb,

mint bárhol máshol, mert a lélek nemesebb

ösztönzést kap a szálfáktól és bokroktól,

mint midőn töltődik ezernyi más okból.

Sokembernyi magasságra nőtt lombokat

olyan törzse tartja, óriásnak nézheted,

s mily egyenes ágak alkotnak bokrokat,

mindet hazavinnéd, nádpálcáddá teszed.

Átlátni a fák közt, mégis falakat von

köréd a távolság, s néhány kidőlt fa rom

elrekeszti utad, hogy meglásd igazán,

mekkora őslények nőnek föléd lazán.

S tele van az erdő sokféle állattal,

de mélyére bújtak, ne találkozz velük,

út is belesimul, nem részekre szabdal,

magas ég sem látszik, itt lenn végtelenünk

bontakozik elénk az örök avarban,

túl valami madár riad felzavartan,

előttünk pár gomba, de száradt vagy mérges,

régen volt már eső, némely része férges.

Menni az ugyanolyanból ugyanabba,

inkább csoda helyzet, nem valami csapda,

bár van az egyednek változatossága,

igen hasonlít az egyik a másik fára.

Van társunk, de nem azért nem érzünk magányt,

átjön ránk, érezzük, elkaptuk a ragályt,

hogy itt a természet életkedve virít,

életszerűbbekké válunk mi is kicsit.

Nincs más, nem kell jelen legyen, csak az élet,

bár nagy csend van, mégis hangzatos az ének,

amit az idő felett zeng néma rengeteg,

megszűnt a sors, Isten nem játszatja veled.